
Morricone, esküvő és temetés
A Kill Bill 2. az 1. rész után fél évvel, 2004. április 29-én került a hazai moziba és sokan esküsznek arra, hogy az eposz második fele jobban sikerült (jelen sorok írója is erősebbnek látja a Menyasszony második tombolását). Hiába a két részre bontás, ha egyszer ez egy 4 órás film és kizárólag a cliffhanger és a két kifizetett mozijegy utal arra, hogy igyekeztek nézőbarátabbá vágni a történetet. Lássuk, miért is lett más a folytatás!
Ennek megértésében jobban segít Budd (Michael Madsen) vagyis Bill öccse, aki profi bérgyilkosból züllött le egy lepukkant sztriptízbárban dolgozó kidobóemberré, ki rozzant lakókocsijában vegetál a semmi közepén. A kettejük közötti viszony ábrázolása a film egyik legjobb mellékszála, sikerül tragikus karakterként megmutatni ezt a „vidéki bunkót”. És ott van még Elle Driver (Daryl Hannah), aki az egész történet legromlottabb figurájaként kap egy emlékezetes 15 percet, amit a színésznő maximálisan ki is használ.
Az első felvonáshoz képest jóval egyenletesebb a film minősége, mivel már volt korábban némi karakterépítés, így a folytatás inkább mélyíti őket és ezért érzelmileg közelebb is engedi nézőit az alkotáshoz. Még ha maga Elle karaktere a legfelszínesebb hármuk közül, de van annyira izgalmas Hannah jelenléte, hogy ne legyen semmiféle hiányérzetünk miatta. 
Valamint ott van Esteban, a mexikói strici, akit eredetileg Ricardo Montalban alakított volna. Az akkor már tolószékbe kényszerült sztár végül nem vállalta a munkát, viszont jött helyette Michael Parks, aki szintén duplán szerepel: az első részben a sheriffet játszotta emlékezetesen. Parks (aki nem mellesleg countryénekes is volt) remekül adja Bill fogadott nevelőapját, az ő szemforgatása és akcentusa meggyőzte Tarantinót és a nézőket is, hogy jó helyre került a szerep.
A Kill Bill 1-2. egy nagyon szórakoztató, látványos és kreatív bosszúfilm, ami bizonyos szempontból visszalépés Tarantino munkáihoz képest, ugyanakkor volt bátorsága egészen mást csinálni, mint a korábbi, földhözragadtabb alkotásai során. Bár szinte végig vállaltan felszínes és modoros, de néha azért a Mester megcsillogtatja a drámában való tehetségét és képes igazán szívszorító pillanatokat kreálnia. Filmje alig kopott az eltelt húsz év során és némely jelenete a mai napig ugyanolyan frissnek tűnik, mint a premier napján. Ha forgatókönyvben nem is ez a legerősebb darabja, de rendezőként saját bevallása szerint sikerült szintet lépnie, és a magam részéről ezzel csak egyetérteni tudok.


