Kill Bill 2., R.: Quentin Tarantino Fsz.: Uma Thurman, David Carradine, Michael Madsen, Daryl Hannah, Vivica A. Fox, Michael Parks, Lucy Liu, Michael Bowen, Gordon Liu, amerikai akciófilm, 137 perc, 2004 (18)
Morricone, esküvő és temetés
A Kill Bill 2. az 1. rész után fél évvel, 2004. április 29-én került a hazai moziba és sokan esküsznek arra, hogy az eposz második fele jobban sikerült (jelen sorok írója is erősebbnek látja a Menyasszony második tombolását). Hiába a két részre bontás, ha egyszer ez egy 4 órás film és kizárólag a cliffhanger és a két kifizetett mozijegy utal arra, hogy igyekeztek nézőbarátabbá vágni a történetet. Lássuk, miért is lett más a folytatás!
Míg az előző részben leginkább a japán kultúra került előtérbe, addig itt a western elemeket hangsúlyozza ki Tarantino, megspékelve egy kis b-filmes kung-fu tanítással. David Carradine a maga szikár jelenlétével és érdes hangjával tökéletesen adja a déli államokbeli, érzelmeit visszafogó Bill-t és nagyon erős a kontraszt az ő idősebb személye és a Menyasszony fiatalos, épp az anyaságára készülő ex-bérgyilkos figurája közt. Tarantino nem vágja az arcunkba a kapcsolatuk enyhe romlottságát és egyáltalán nem akar ítélkezni felettük. Nem akar mindent elmagyarázni nekünk szavakkal, hanem jó kis kirakósra invitálja a nézőt. Apró jelekből kell összeraknunk, hogy az a Bill, aki képes volt golyót röpíteni a terhes nője fejébe, és az ő kis csapata, miért is szóródott szét és valójában mi is játszódik le benne.
Ennek megértésében jobban segít Budd (Michael Madsen) vagyis Bill öccse, aki profi bérgyilkosból züllött le egy lepukkant sztriptízbárban dolgozó kidobóemberré, ki rozzant lakókocsijában vegetál a semmi közepén. A kettejük közötti viszony ábrázolása a film egyik legjobb mellékszála, sikerül tragikus karakterként megmutatni ezt a „vidéki bunkót”. És ott van még Elle Driver (Daryl Hannah), aki az egész történet legromlottabb figurájaként kap egy emlékezetes 15 percet, amit a színésznő maximálisan ki is használ.
Tehát a Menyasszonynak ez a három név maradt a halállistáján és mivel már a film kezdése is meglehetősen spoileres, így nem titok hogy Bill lesz az utolsó név, amit át kell húzni. De addig is Tarantino bevet mindent: Morricone westernhez írt zenéit, Johnny Cash balladáját, forró nap szárította sivatagot, kardpárbajt, élve eltemetést (és benne egy kis zombi jelenetet), kung fu edzést, mexikói stricit és végül a Menyasszony találkozását egykori mesterével és közös gyerekükkel.
Az első felvonáshoz képest jóval egyenletesebb a film minősége, mivel már volt korábban némi karakterépítés, így a folytatás inkább mélyíti őket és ezért érzelmileg közelebb is engedi nézőit az alkotáshoz. Még ha maga Elle karaktere a legfelszínesebb hármuk közül, de van annyira izgalmas Hannah jelenléte, hogy ne legyen semmiféle hiányérzetünk miatta. 
A filmnek van két rejtett sztárja is: az egyikük Gordon Liu, aki Pai Mei mestert alakítja. Eredetileg maga Tarantino vállalkozott a szerepre, de azt hiszem mindenki nevében mondhatom, hogy szerencsére erről lemondott. Liu az első részben is szerepelt, mint a Crazy 88 vezetője, de most végre szövegeket is kapott és az egyik legviccesebb karakterré alakította a mogorva Pai Mei-t. Eredetileg Tarantino ennél a jelenetnél direkt rossz angol szinkront akart csinálni, mint a klasszikus shaolin kung fu filmeknél, de valami oknál fogva erről lemondott és inkább hagyta hogy Liu maga mondja el a szövegét.
Valamint ott van Esteban, a mexikói strici, akit eredetileg Ricardo Montalban alakított volna. Az akkor már tolószékbe kényszerült sztár végül nem vállalta a munkát, viszont jött helyette Michael Parks, aki szintén duplán szerepel: az első részben a sheriffet játszotta emlékezetesen. Parks (aki nem mellesleg countryénekes is volt) remekül adja Bill fogadott nevelőapját, az ő szemforgatása és akcentusa meggyőzte Tarantinót és a nézőket is, hogy jó helyre került a szerep.
Említettem a korábbi írásomban, hogy Thurman terhessége miatt csúszott a forgatás. A színésznő anyasága mindenképp előnyére vált, nem az akkori állapotossága (Levon nevű fiát hozta világra) miatt, hanem a korábbi szülése volt rá hatással. Mivel Maya Hawke már 1998-ban napvilágot látott és ő nagyjából annyi idős lehetett a forgatáskor, mint a filmbéli lánya, így ezáltal kapott egy meglehetősen erős inspirációt.
A Kill Bill 1-2. egy nagyon szórakoztató, látványos és kreatív bosszúfilm, ami bizonyos szempontból visszalépés Tarantino munkáihoz képest, ugyanakkor volt bátorsága egészen mást csinálni, mint a korábbi, földhözragadtabb alkotásai során. Bár szinte végig vállaltan felszínes és modoros, de néha azért a Mester megcsillogtatja a drámában való tehetségét és képes igazán szívszorító pillanatokat kreálnia. Filmje alig kopott az eltelt húsz év során és némely jelenete a mai napig ugyanolyan frissnek tűnik, mint a premier napján. Ha forgatókönyvben nem is ez a legerősebb darabja, de rendezőként saját bevallása szerint sikerült szintet lépnie, és a magam részéről ezzel csak egyetérteni tudok.
