A kegyelem fajtái (Kinds of Kindness), rendező: Yorgos Lanthimos, szereplők: Emma Stone, Jesse Plemons, Willem Dafoe, Margaret Qualley, hunter Schafer, Hong Chau, ír-angol filmdráma, vígjáték, 164 perc, 2024 (18)
Hobbiprojekt, rutinfilm, kísérletező játszadozás, sokféle módon lehet jellemezni az az alkotói szándékot, ami a Kegyelem fajtáit létrehozta. Az biztos, hogy aki a Szegény párák után egy hasonló varázst vár, az hamar kiábrándul. A nagynevű színészgárda maradt, a stílusos fényképezés szintén, de a botrányos felnövéstörténet helyett csak polgárpukkasztást kapunk.
Félelmetes nézni Lanthimost, hogy milyen ügyesen bánik a filmnyelvvel. A kegyelem fajtái úgy tudja lekötni az ember figyelmét 2,5 órán át, ahogy azt a legnagyobb szemfényvesztők csinálják, David Lynch-csel az élen. Folyamatosan felkavar, bizonytalanságban tart, sokkol, ráadásul mindezt három különálló történetben teszi, hogy még szabdaltabb legyen az élmény, és végig azon járjon az agyunk, hogy most mi köze is van a sztoriknak egymáshoz. Ilyen szemtelen néző vegzálást leginkább Lars von Trier szokott játszani, és most Lanthimos is beállt a sorba, hogy egy pszichológiai kísérlet nyulaivá tegyen bennünket, mint becses mozinézőket.
Két főszereplőnk Jessie Plemons és Emma Stone, akik a három történetben különböző élethelyzetekben, más néven, más környezetben viszonyulnak egymáshoz. Látjuk Plemonst, ahogy megkérdőjelezi több évtized hűséges szolgálat után a főnökét, Stone-t, ahogy egy messiást próbál levadászni a szektája számára, meg kettőjük meghasonlott házasságát, ami egy természeti csapás után kizökken az addig is bizarr kerékvágásából. És mindhárom történetben ott sertepertél Willem Dafoe, aki meglepően sokszor szeretne intim kapcsolatba lépni a szereplőkkel, nemtől, kortól függetlenül. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, akkor bibliai borzalmakba bugyolált bűnmeséket látunk. Az ószövetség büntető törvényeitől a kétségbeesett megváltó keresésig nyargalunk keresztül az elvetemült precizitással kidolgozott hármasoltáron.
Ez eddig mind rendben van, csak A kegyelem fajtái ettől még nem lesz jó film. Hiába drifttel benne a padlizsánlila V8-as izomautóval Emma Stone, meg van stáblista közbeni jelenet is, az egésznek van egy átverés jellege. Felfújt lufi, amiben a perverz ötletek tobzódnak, de ez egy ponton túl önismétlővé válik, még akkor is, ha három különböző módon tárják elénk. A fent emlegetett profi rendezői húzások végig ott vannak, de olyan az egészet nézni, mint egy semmirekellő politikus maratoni kampánybeszédét, aminek a végén csak szomorúan konstatálja az ember, hogy hiába a sok hangzatos ígéret, ugyanolyan üres lesz továbbra is az életünk, ráadásul még az időnkből is elvettek.
Persze a film nagy fesztiválsiker, Lanthimos most nagyon elemében van, bármit csinálhat, azt körülrajongják. Mint Picassót, amikor festette a pár perc alatt összekent tányérokat, amit aztán vagyonokért árultak már akkor is, mert rajta volt a kézjegye. Ilyen a sztárművészek élete, ha elvakítja őket a reflektorfény. Nem nehéz meglátni a párhuzamot Lars von Trier hozzáállásával, aki szintén imádja a pszichiátriai szemetesládájának tekinteni a nézői tudatát, ahogy hányja ki magából az újabb és újabb sokkoló, sokértelmű, művészieskedő alkotásokat. Miközben az igazán értékes munkái, mint a alig ismert Öt akadály teljesen feledésbe merülnek.
A kegyelem fajtái a rendező rajongóinak újabb csemege, amúgy meg csak egy gumicsont. Felesleges is túl sokat rágódni rajta. Képei kísérni, vagy kísérteni fognak egy ideig, azonban ez nem vált meg semmit a filmművészetben. Bármennyire is keressük az üdvözítőt a laza táncú Emma Stone-nal karöltve, csak zsákutcába futunk a szuggesztív képektől megbabonázva.
