Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (Dr. Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb), rendező: Stanley Kubrick, szereplők: Peter Sellers, George C. Scott, Sterling Hayden, Keenan Wynn, Slim Pickens, James Earl jones, amerikai sci-fi, 91 perc, 1964 (12)
Az utóbbi időben felfigyeltem arra, hogy manapság újra divat lett az atombunkerek építése, amiben persze az amerikaiak a profik, de a globális igény miatt külföldre is szép számmal adnak el előre összeszerelt változatokat. Stanley Kubrick klasszikusa, az idén 60 éves Dr. Strangelove, avagy… nagyon szépen összegzi, miért is nem hülyeség egy ilyenbe befektetni.
Kubrick kultikus filmje az egyetlen a szerény filmográfiájában, ami eredendően vígjátéknak/szatírának készült. Bár a későbbiekben sem állt távol a humor a rendezőtől – a maga bizarr módján a Mechanikus narancs és az Acéllövedék, valamint a Barry Lyndon egy-egy jelenete is vicces tudott lenni – de a Dr. Strangelove az első perctől kezdve az utolsó pillanatig maró gúnnyal ábrázolja a hidegháború abszurditását.
A történet szerint egy bizonyos Jack D. Ripper tábornok (Sterling Hayden) a hatáskörét jócskán túllépve atomtámadást kezdeményez a Szovjetunió ellen. Ugyanis ő irányítja azt a bázist, ahonnan egy esetleges orosz támadás esetén ellencsapásként küldhetne több atombombával felszerelt bombázót. Ripper tábornok azonban nem akarja megvárni a lehetséges inváziót, ezért biztos ami biztos, a speciális kódrendszeren keresztül útnak indítja a gépeket. Mivel a visszahívási kódok is nála vannak, ezért hermetikusan lezárja a bázist, magát pedig elbarikádozza az irodájában, ahol véletlenül ott ragadt egy brit tiszt, bizonyos Mandrake (Peter Sellers), aki megpróbálja jobb belátásra bírni a tábornokot. Ezalatt a Háborús teremben az Egyesült Államok elnöke, Muffley (szintén Sellers) és Turgidson tábornok (George C. Scott), valamint a titokzatos Dr. Strangelove (harmadszorra is Sellers) megpróbálják megakadályozni az atomháborút a válságstábbal egyetemben és valóban mindent bevetnek, de a meglepetések sokasodnak. Főleg mikor a szovjet nagykövet elkotyogja, hogy megalkották a Végítélet fegyverét, bármilyen támadás a Szovjetunió ellen, azzal jár, hogy megsemmisít minden földi életet.
Kubrick 1962-es filmje, a Lolita forgatása miatt Angliába utazott, és annyira megtetszett neki a hely, hogy le is telepedett és onnantól fogva minden filmjét ott forgatta le. A Dr. Strangelove tehát már a briteknél forgott, és sikerült szerződtetni hozzá a Lolitában is játszó Peter Sellers-t, aki a költségvetés felét el is vitte a maga szerény egymillió dolláros fizetésével. Kubrick ennek ellenére szerencsésnek mondhatta magát, hiszen Sellers összesen három szerepet is játszott benne. Eredetileg egy negyediket is, a bombázó parancsnokát szintén ő alakította volna, de nem tudott hihető texasi akcentust produkálni, így Kong őrnagyot végül Slim Pickers alakította. Tehát Sellers-t leszámítva maradt még egymilliója a produkciónak, ami bár nem hangzik soknak, de a Dr. Strangelove alapvetően egy kamaradarab, ami összesen négy belső helyszínen játszódik, amit néha vagy egy külső csatajelenet vagy egy trükkfelvétel szakít meg. Utóbbi a filmben kiemelt bombázógép repülését jelenti, ami kicsit talán elavult jelenet így mai szemmel nézve, de mentségül szólva ezek a szekvenciák csupán jelzésérzékűek és nem azt a célt szolgálják, hogy látványos legyen. Ellenben a bázis elleni támadás mai szemmel nézve is lenyűgöző, kísértetiesen hasonlítanak a Ryan közlegény megmentésének csatajeleneteire. A díszletek közül egyértelműen a Háborús szoba a film emblematikus része, amit azóta sokan megidéztek (pl. Watchmen), és amelyet az a Ken Adam tervezett, aki később a James Bond-filmek fantasztikus látványvilágáért is felelős volt.
A produkció legnagyobb érdekessége azonban nem a díszletek és nem a zseniális színészi játék, hanem a forgatókönyv körül kialakuló problémák. A film a Peter George által írt Red Alert című könyvből inspirálódott, majd mikor Kubrick úgy döntött, hogy szatirikus hangot szeretne megütni a filmjében, megbízta Terry Southern írót, akinek erőssége volt a fekete humor. Maga az írás zökkenőmentesen zajlott és el is kezdődött a forgatás, mikor kiderült, hogy Sidney Lumet egy hasonló filmet készül forgatni, Fail Safe címen, Henry Fonda főszereplésével, csak ő egy véresen komoly alkotást szeretett volna. Kubrick és társai ezért beperelték a Fail Safe mögött álló Columbia Pictures-t, akikkel később peren kívül megegyeztek, hogy a Dr. Strangelove kerüljön korábban bemutatásra, valamint anyagi kompenzációt is kaptak. A bemutatót eredetileg 1963 végén ejtették volna meg, azonban a Kennedy-merénylet miatt 1964 januárjára helyezték át a premier napját és még utólagosan szöveget is ki kellett cserélni, ami akaratlanul is utalt volna a Dallasban történt gyilkosságra.
Ami miatt sikeres lett a film és 60 év elteltével is működik, az részben a remekül megírt párbeszédeknek, a színészi játéknak (nehéz eldönteni, Sellers melyik szerepben a legjobb), a tökéletesen előadott abszurd pillanatoknak, a lebilincselő és izgalmas alapsztorinak és az egyetemes gondolatiságnak köszönhető. Ugyanakkor ezeket mind keretbe foglalja a maszkulinitás: nem véletlen, hogy a háborúról csak férfiak vitáznak vagy hogy a B-52-es gépek a férfi nemi szervet jelképezik, az atombombák meg a hímivarsejteket, ahogy azt a Háborús szoba nagy tábláján is szépen lehet mindezt látni. A hímsovinizmus a végén teljesedik ki, mikor a „tisztelt urak” még a világvége tervezésekor is csak arra tudnak gondolni, hogy mennyi nőt tehetnek magukévá és hogy ez mennyire jó a világnak. Kubrick mindezt remek, gonosz és intelligens humorral mutatja be és sikerül neki az a bravúr, hogy a viccek nem hogy tompítják, inkább erősítik az alapból rendkívül nyomasztó témát. És hiába telt el hat évtized a bemutató óta és elvileg sok minden változott a férfi-női szerepek megítélésében, ez az ősrégi film képes megmutatni, hogy összességében nem változott semmi. Elég csak megnézni manapság a híreket a háborúkról, bombázásokról, terrorizmusról: az emberi fajt mindig a férfiak akarják megsemmisíteni.
A Dr. Strangelove az utolsó olyan Kubrick-film, ahol a mester stílusa még nem teljesen kiforrott és nem lehet feltétlen ráismerni a kézjegyére. Négy évvel később elkészítette a 2001: Űrodüsszeiáz, ami a rendező karrierjében talán a legnagyobb minőségi lépés és onnantól fogva egészen a Tágra zárt szemekig a teljes maximalizmussal élt. Mindent elmond Kubrick tehetségéről, hogy a Dr. Strangelove kapcsán szakmailag szinte a csúcsra került és onnan képes volt a sztratoszférába emelkedni. Sajnos azonban a szakma csak ímmel-ámmal tudta díjakkal értékelni a teljesítményét: a Dr. Strangelove összesen 4 Oscar-jelölést kapott a legjobb színész (Sellers), forgatókönyv, rendezés és film kategóriában, de egyiket sem váltotta díja. Viszont a Brit Filmakadémia szerencsére másképp látta a dolgot, hiszen összesen hét BAFTA-jelölésből négyet vihettek haza. Az Amerikai Filmakadémia sok hatalmas tévedése közül az egyik legszégyenteljesebb, hogy a rendező egész munkássága alatt csupán a 2001: Űrodüsszeia speciális effektjeiért „érdemelte ki” (azt is megosztva) az Oscar-díjat.
Érdekesség, hogy az eredeti negatív kópia megsemmisült az évek során és ami jelen pillanatban elérhető felújított változat, az Kubrick magánkézben lévő kópiájának másolata. A munkájában rendkívül szigorú rendező figyelmének hála a mai napig mindenki számára elérhető a műve remek minőségben, így könnyen felfedezhetjük benne a közelmúltban elhunyt James Earl Jones-t is első mozis szerepében.
