Vad Istenek gyülekezete a Budapest Sportarénában
Nick Cave and the Bad Seeds újra meglátogatott minket vasárnap este, hogy a Wild God lemezük betöltse a Papp Lászlóról elnevezett Arénánk minden szegletét, ahol rengeteg országból érkezett rajongó osztozott a hazai közönséggel a különleges szeánszban. A Cave kultusz él és nem akar csillapodni energiában, amiért nem győzünk elég hálásak lenni.
Nagy csalódás volt a hazai Nick Cave rajongóknak, amikor a 2020 nyarára meghirdetett koncert elmaradt a pandémia egyik áldozataként. Aki járt már az ausztrál dalszerző élő fellépéseinek bármelyikén, az tudja, hogy egy ellentmondást nem tűrően közvetlen élményben lehet része. Az idén már 67 éves Nicholas Edward Cave előadóművészi kiapadhatatlan energiája abból is fakad, hogy számos más alkotófolyamatban vesz részt a zenélésen kívül, ezért a közönségre kreatív társként, nem pedig szimplán befogadó publikumként tekint. A legutóbbi Sportarénás koncertjén (2018) például azzal hozta a frászt a helyszínt biztosító erőkre, hogy az utolsó számra legalább 50 embert felhívott a küzdőtérről a színpadra és velük együtt adta elő a dalt. Az előadói magabiztosság egészen más szintje ez, mint amit az arénákat megtöltő világsztároktól megszoktunk.
Dalszerző, költő, regényíró, forgatókönyvek (Az ajánlat című kiváló ausztrál neowestern is az ő tollából származik) és számtalan filmzene fűződik nevéhez, sőt Wim Wenders rendezéseiben is feltűnt. Most pedig a kórussal és új tagokkal kiegészült Bad Seeds zenekarával újra tiszteletét tette Budapesten nagy örömünkre, hogy személyesen hozza el azt a rengeteg érzéssel, dinamikával, spontán pillanatokkal megfűszerezett kitárulkozását, amit most a Wild God című albuma körül forgott. Cave munkásságában mindig is jelen volt a transzcendenshez való viszony, de kezdetekben leginkább a halál, a szexualitás, a vágyak misztériuma foglalkoztatta. Heroinista rocksztár művészként bejárta a függőségek poklát és mennyországát, és ezt imádta artikulálni műveiben. Egyik tinédzser fia 2016-os tragikus balesetét, egyfajta megtérésként élte meg a gyászfolyamat során (2022-ben legidősebb fiát is elvesztette négy gyermeke közül). A maga egyedi módján elkezdett az együttérzés, kötődés, szeretet és természetfeletti témáival is foglalkozni, ami meglepte a követőit.
A Wild God címadó dalában konkrétan vad istenekként írja le az embereket, akik a Földön káoszban cikázva igyekeznek valami szellemet lehozni az égből. Pont, mint Nick Cave a színpadon a Wild God turné koncertjén. Az első számtól kezdve a színpad előtti kordonra szerelt pallókon rohangál vad hittérítőként kokettálva a közönséggel. Megragadja a karokat, szerelmes számot énekel közvetlenül egy rajongónak, mellkassal határozottan rádől a rajongók kézerdejére, majd a mikrofont nagy ívben maga mögé hajítva teper vissza a zongorához pár dallamra, miközben mégis méltóság és önuralom hatja át mozgását. Kimunkált sztárallűröknek is tűnhetnének ezek a gegek, de nem tudná ezt csinálni koncertről-koncertre, ha nem lenne önazonos a viselkedése, amivel az élire vasalt divatos öltöny mögül megmutatja lelkének viharos, vad részét is.
A Wild God album is a saját magunkkal, és másokkal való együttérzésről tesz tanúbizonyságot, ahogy a The Red Hand Files projektje is, amiben a napi szinten válaszol a neki szegezett mélyen személyes hangvételű (gyakran egyéni tragédiákról szóló) levelekre, egyfajta lelkisegély-szolgálatot nyújtva a rajongóinak. Alice Cooperhez hasonlóan ő sem tagadja meg azt az időszakot, amikor még a mámor, a drogok, a gyilkos indulatok vezérelték, de megmutatja, hogy ebből az életérzésből is van kiút a boldogság, a béke, a vágyakon túli intimitás felé. Gazdag tapasztalatokkal teli életmű az övé, és lássuk, mit hozott el ebből Budapestre a koncerten.
Kellemes meleg, felhős őszi napon gyűltek a rajongók a 18 órás kapunyitásra az Aréna elé. Pont cseperegni kezd, mikor betódul a tömeg és várják az ír posztpunk előzenekar, a Murder Capital vadul induló, egyszerű szövegezésű, stílszerűen nyegle, provokatív megnyilvánulásokkal fűszerezett zenéjét. Később egyfajta romantika és elmélyedés is megjelenik, ami alapján megértük, miért rájuk eshetett a választás a turné felvezetésre. El is meséli a frontember, hogy kollektív szívrohamot kaptak, mikor jött a felkérő email, és látszik, hogy igyekeznek tisztességgel beleállni a kihívásba. Háromnegyed órás szettjük után a mögöttük lévő függöny fal leomlik, és meglátjuk a Nick Cave and the Bad Seeds grandiózus színpadképét, elől a nélkülözhetetlen hangversenyzongorával, jobbon Warren Ellis instrumentális kreatív sarkával, külön szintetizátorossal, óriási csillogó dobszerkóval és egy különleges ütőhangszeres részleggel, ami Jim Sclavonus birodalma. Az egész fölött pedig egy négyfős gospel kórus sugárzik. És pontban a kiírt időben megjelenik a frontember, hogy belekezdjen a két és fél órás poklot és mennyet összekötő miséjébe, ahol 22 ikonikus szám hangzik el, köztük egy híján az egész új album.
A koncert három számmal indul a friss szerzemények közül, a nyitó Frogs közben már elől a pallókon veszi fel a kapcsolatot a budapesti közönséggel, ahol amúgy finn, lengyel, holland zarándokok is érkeztek szép számmal. Nick úriember mivoltára ráerősít, hogy hamar megtanulja a “köszi” kifejezést a közönségtől, amit a Wild God szám végén lévő taps után kedvesen alkalmaz. A Song of the Lake rövid, velős, ami után sztorizgatásba kezd. Elmeséli, hogy a következő szám, a Harry Potter filmekből ismert O Children szerzeményt 22 éve a fiait játszótéren aggodalommal figyelő szülőként szerezte, és a gyerekeink felé érzett óvó-védő szándékról szól. A koncert alatt fontos küldetésének tekinti, hogy jelen legyünk, a következő szám előtt kezdi bele abba, hogy határozott kérjen miknet a telefonjaink eltevésére. Ad rá 30 másodpercet, addig kiélhetjük magunkat, kapunk pár body building pózolást a humor kedvéért, de utána van is olyan néző az első sorban, akinek visszatolja a telóját a zsebe irányába. Majd belecsap az extatikus Jubilee Street-be, amivel kezdetét veszi a koncert zúzós része. Repül a mikrofon, ugrál a közönség.
Régi klasszikussal folytatjuk, a Form Her to Eternity című intenzíven keserű szerelmi vallomással, aminek részeit a közönség hölgy tagjainak szemébe énekli. Ezek után megpihen a tempó az új album Long Dark Night-jával, ahol elfelejtjük a zombikat és orkokat, helyette a zongora, kórus, a különleges hangszerek varászáé a szerep, ahogy a Cinnamon Horsesban is. Majd megint visszatér a régmúlt, Elvis születését éljük újra a vihartól tépázott Tupeloban, amik közben Warren Ellis úgy tépi a hegedűt, mintha rockgitár lenne. Folytatjuk a mában, jön a Conversion dal mítikus csodájának sztorija az isteni láng által érintett lányról. Itt születik meg az egy refrénből a koncert további részének játéka, a közönség szépségét dícsérő “You are beautiful” szólam, és a “Stop!” kétségbeesett megálljt parancsoló felkiáltásának sora, ami ahogy a számban is egymást váltja, úgy a zene elhalkulása után ez lesz feleletválaszolós móka az énekes és a nézők között. Felszabadult szeánsszá válik a koncert, ahol a Bright Horses paripái is megjelennek az előző, szintén transzcendens hangzású Ghosteen albumról, és végül megérkezünk a Wild God album legpozitívabb számához, a Joy-hoz.
Ki gondolta volna évekkel ezelőtt, hogy a gyakran jólöltözöttsége, éjsötét haja, függőségektől beesett arca miatt vámpírnak keresztelt énekes egyszer a fényes szeretet örömteli győzedelmeskedéséről fog énekelni. Teljesen szürreális, de mégis igaz, ahogy a szöveghez hűen ugrándozó nyuszit játszik, miközben a refrénnél az addig sötétben álló kórusra reflektorok vetülnek és angyali módon csatlakoznak be a Joy című dal örömódájába. Ennek kontrasztjaként a szám után minden sötétbe borul, és Nick a zongoránál egy fénysugárban ülve adja elő a közvetlen a fia halála után felvett Skeleton Tree albumról az I Need You-t. Ezek után nem egy Bad Seeds szerzemény jön, hanem a Warren Ellis-szel közönsen alkotott 2021-es Carnage album címadó dala lükteti be a teret. Majd megint vissza a turnéalbumhoz, a Final Resque Attempt-ben egy virtuóz hegedűszóló is van Ellis előadásában, mert ő amúgy akadémiát végzett komolyzenész is, és ezt be is bizonyítja. Ezek után jó időre elbúcsúzunk a Wild God zenéitől, és megjön a sokak által várt sláger, a Peaky Blinders sorozat nyitányaként másodvirágzását élő Red Right Hand horrorisztikus képei tüzelik fel a közönséget.
Ellis és a hegedű kapcsolata is átalakul, hátat fordít a közönségnek, őrült tudós módjára próbál új fogásokat találni rajta, a vonót a zakójának gallérja mögé tűzi, ahonnan antennaként lobog a füle mellett, majd onnan rántja elő, ha épp úgy van kedve egy következő audio kísérletre. Cave pedig még a szövegbe is beleszövi, hogy a vörös kezeinkből essen ki a telefon, így folytat hadjáratot a valóságért. Amúgy a közelmúltban sokszor nyilatkozott az MI által írt zenék felett érzett aggodalma kapcsán, mivel a zeneszerzést egy mélyen emberi, belső áldozatot, egyfajta önmegsemmisülést igénylő folyamatnak tartja, amit nem lehet programozni, helyettesíteni gépekkel, és erre próbál minket is nevelni a koncertélmény kapcsán is, ami nem egy kollektív filmforgatás.
Át is térünk a legnagyobb példaképeként tisztelt Johnny Cash által is feldolgozott Mercy Seat-hez, amit lassú, telt, kimért tempóban, teljes testsúllyal a közönségre dőlve ad elő. Ezek után nyakkendőjét leveszi, ingjét is kigombolja, és a Carnege-ről előadja a legnagyobbat ment dalt, a vad képekkel dolgozó White Elephantot. Közben a kórus levonul a pulpitusról, elől folytatják az éneklést, táncolnak is spontán gyermeki játékossággal, amibe Cave is becsatlakozik. Utoljára játssza el a közönséggel a “You are beautiful – Stop!” diskurzust, amihez még a Red Right Hand dallamát is beledúdolja. Gyakorlatilag egy gospel misén járunk, ahol a lelkipásztor a megváltó önfeledt élmény felé tereli a nyáját ebben a gigantikus, tízezreket fogadó kápolnában. Ezzel zárul a koncert, amit elsöprő taps követ.
Természetesen visszajön a banda és meglep minket egy Papa Won’t Leave You, Henry-vel a ‘90-es évek lendületét megidézve. Majd az új albumról kihagyott két dal közül a szentimentális, Anita Lame alkotótársa fölött finoman gyászoló O Well, O Well How Wonderful She Is szólal meg, végül pedig Warren Ellis hegedűjének vonyításával indul a Wheeping Song, amit a koncerteken hosszú évek óta visszatérő elem, az ikonikus gyors ütemű tapsikolást egy nagy záró tapssal befejező szertartás felélesztése kísér. A Bad Seeds megint befejezi a koncertet, jönnek a road-ok pakolni, de a közönségben mégis marad annyi taps, és éljenzés, hogy Nick egyedül visszatér, és a zongoránál eljátssza az egyik legszebb számát, az Into My Arms-ot. Ennél méltóbb befejezés nem is lehet, hiszen abban már több, mint negyedévszázaddal ezelőtt is arról énekelt, hogy bár akkor még nem érdekelték az Isten, meg az angyalok, de a szeretetben már akkor is hitt. Mi pedig nem győzünk eléggé hálásnak lenni ezért.
A vasárnapi koncert, itt az Úr 2024. évének október havának 13. napján sok ezer embernek adott felejthetetlen élményt, ahogy érezhették, hogy ez a nyugdíjas kor körül mozgó, élvhajhász múltját felvállaló, de már a feldolgozott tapasztalatokból áradó bölcsesség és szeretet által sugárzó karizmájú ember meghódított a szívüket. Nick Cave koncertekre járni ünnep, végleteket összekötő mélyen emberi élmény, ami azoknak is képes reményt adni, akik sok fájdalmat, szenvedést hordoznak magukban. Reméljük, hogy a bandát a zenéjük megváltó missziója során minél hamarabb újra hazánkba hozza, addig pedig ne felejtsük el magunkat tisztelni azért, mert gyarló, vad istenekként is gyönyörűek vagyunk legbelül.
