Fejlesztő: Deck Nine Games; Kiadó: Square Enix; Platform: PC, PS5, Xbox Series X|S, Nintendo Switch
Akár visszatérés, akár reboot, a Life is Strange: Double Exposure egyáltalán nem olyan rossz, mint a híre. Ne üljetek fel a buta kritikáknak! Érzelmes és elgondolkodtató kalandot kapunk ezúttal is.
Az élet fura. A teremtő erő (s most ne menjünk bele, hogy ez tudományos, vagy vallási értelemben vett) talán azért intézte úgy, hogy beszélni tudjunk egymással, hogy könnyebben megértsük a másikat. Sajnos azonban szerény tapasztalataim alapján ez az a skill, amit egyre kevésbé használunk jól, s rengeteg embernek azért van konfliktusa, vagy nem értik meg egymást, mert ezt a “csodafegyvert” nem használják. Ha például valaki nem ért egyet valakivel, vagy sértve érzi magát, inkább burkolódzik hallgatásba, sem hogy kimondja mi a gondja a másikkal. Ez rengeteg félreértésre ad okot. Pláne, hogy közkedvelt védekezési mechanizmus azt mondani, hogy “jaj, csak nem akarom megbántani” (pedig csak inkább kényelmes és baromira önző), de lehet pont az efféle viselkedéssel okozunk nagyobb kárt, mert a másik egyszerűen nem érti mi az oka a bekövetkezett változásnak.
A fura bevezető (egyáltalán még egy videojáték tesztről van szó?) talán nem is olyan fura, ha kiderül, hogy a Life is Strange sorozatról van szó. A pár hónap híján tíz esztendeje indult széria ugyanis (ha nem is pontosan, de) ilyesmi szituációkba kalauzol el, vagyis emberi kapcsolatok, nehéz döntések, súlyos következmények irányába. A debütáló történet főszereplője ráadásul egy fiatal, naiv, törékeny lány volt – Max Caulfield a saját bőrén tapasztalta meg az élet furaságát, még a különleges képességei ellenére is (vagy éppen azért). A sorozatot elindító Don’t Nod nagyon helyesen más szereplőkkel “folytatta” a játékot, nem akartak egy meglehetősen karakteres módon lezárt sztorihoz újra hozzányúlni és így is sikerült újra érdekeset alkotni – habár a Diaz tesók története méltatlanul alulértékelt.
Az első rész kékhajú Choleja azonban még Max népszerűségén is túltett, így nem is csoda, hogy kapott egy külön spinoffot. A Before the Storm azonban nem az eredeti fejlesztők műhelyében készült, hanem a Deck Nine stúdiójában. A sors furcsa fintora, hogy ők azok, akik átvették a franchise-t, mikor a Don’t Nod pár éve függetlenedett és kénytelen-kelletlen a hírnevüket meghozó gyermeküket a kiadónál hagyták (ez is volt a válóok). Azóta ez a harmadik játék, amit összehoztak, hiszen a True Colors is az ő munkájuk, de az első, ami hosszú évek óta visszatér az alapanyaghoz.
Blaszfémia? Sokak szerint igen. Nem mondom, hogy elsőre nem húztam fel én is a szemöldököm anno a Life is Strange: Double Exposure bejelentésekor, de most őszintén azt tudom felelni, hogy semmiképp sem az, s még csak nem is olcsó lehúzás az ötlettelenség tengerében. Mint ismert, az a történet elég szélsőségesen zárult le, akárhogy is döntöttünk, de ennyi év távlatából sem szeretném, elspoilerezni annak, aki nem játszotta. A játékosok azon akadtak ki, hogy ezt nem lehet folytatni, a Deck Nine meg megmutatta, hogy de igen. Tíz esztendő telt el, Max továbblépett és rezidensként dolgozik egy egyetemen Lakeport kisvárosában. A fotózástól sem szakadt el, sőt ez lett a választott szakmája – nem csak a helyi diákok, de kollégái is elismerik a tehetségét.
Természetesen az új közeg új barátokat is hoz, legközelebb pedig Safi áll hozzá, akivel igazán jó kapcsolatban lettek. Éppen ezért érinti érzékenyen Maxet, amikor egy ártatlan este után holtan találja barátnőjét egy közeli kilátónál. Természetesen felsejlenek a közelmúlt emlékei Arcadia Bayből, illetve rögtön párhuzamot is érez hősünk – ahogy mi is. A Life is Strange: Double Exposure-nek pont ez a lényege, hogy nem önkényesen használja fel az első rész történéseit, hanem ügyesen épít rá. Max újra nehéz helyzetbe kényszerül és a mostanáig mellőzött képességét is elő kell szednie.
Az idő visszatekerés azonban már nem működik, helyette egy alternatív jelenbe tud átlépni (a megfelelő pontoknál), ahol Safi azonban életben van. Ez sok érdekes lehetőséget teremt, mert a szereplőket így több oldalról is megismerhetjük, de sajnos a helyszíneket is, amelyek meg annyiban azért nem térnek el (így kissé unalmas is őket újra végigjárni). Sajnos a lokációkból ráadásul kevés is van, gyakorlatilag a Caledon Egyetem és a mellette található népszerű bár, a Snapping Turtle alkotják a bejárható területeket.
Ha ezen a téren nem is virít a Life is Strange: Double Exposure, azért még nem kell csüggedni, a játékmenet például a megszokott. Rengeteg beszélgetés lesz, a két idősíkon meg pláne. Apró érdekesség, hogy a két világ közt nemcsak átlépni tudunk, hanem hallgatózni és átkukucskálni is – több feladványnak is ez a mechanika lesz a megoldása. A lényeg viszont maradt ugyanaz, tárgyak begyűjtése, megfelelő helyen való felhasználása és rengeteg beszélgetés és döntés (amelyek befolyásolják a sztori alakulását, de a végkifejletet nem igazán – egy befejezés van ugyanis ezúttal, legfeljebb a körítés lesz más). Az ínyenceknek ott van azért a ruházatok váltásának lehetősége, vagy a gyűjtögetés (ezúttal polaroidokat lehet).
De hogy milyen különbségek akadnak a sztoriban? Akik ismerik a szériát, tudják, hogy sosem állt messze tőle a diverzitás, vagy az LMBTQ közösségek támogatása. A mostani történetben is jelen van mindez és az amúgy remek karakterek közt akad transznemű is például. De Max is kalandozhat két irányba is, van egy női és egy férfi irányú romantikus szál is, rajtunk áll, melyikkel élünk. Természetesen mindez ízlésesen van tálalva, nem mászik bele az arcunkba, ha netán érzékenyek vagyunk a dologra. Azzal már sokkal inkább bajom volt, hogy valamilyen szinten azért ránk van erőltetve a dolog, ráadásul Amanda úgy van ránk tukmálva a játék elején, hogy meglepődni sincs időnk. Márpedig mind ő, mind Vinh karaktere antipatikus volt számomra, így ezek a részek kicsit erőltetettnek érződnek – nem mondhatunk csak úgy simán nemet.
Grafikailag a Life is Strange: Double Exposure a sorozat legszebb darabja, de ennek azért ára van. Félreértés ne essék, a látvány remek és nagyon is lehet csodálni, de a játék elveszítette kicsit a védjegyéül szolgáló stilizált, rajzfilmes hatást. Ez még a kisebbik baj, de helyenként a karakterek is túlságosan tökéletesek, Max például kissé “műanyag” lett, de Safi is olyan, mintha egy skatulyából húzták volna elő és úgy általában minden és mindenki nagyon steril, de könnyen lehet, ez lehet csak az én ízlésemnek nem felelt meg.
A hangulatos, indie szcénából származó zenék szintén jó hangulatot hoznak, igaz talán most kissé uncsibb a választék, nem ütnek akkorát a bizonyos jelenetekben a dalok. Amitől azonban a legtöbben tartottak, az nem következett be: a Life is Strange: Double Exposure nem alázta meg az első rész emléket, igaz kissé háttérbe került. Szerencsére a készítők nem mentek el könnyes giccs és folyton visszaemlékezős irányba, pont annyira van előszedve a sztori, hogy rá lehessen építeni a mostani történéseket és Max párhuzamot tudjon vonni. Hogy anno mi történt Arcadis Bayben, az csak rajtunk áll, a történet elején kiválaszthatjuk, hogy miként döntöttünk tíz esztendeje, de mindez nem befolyásolja, hogy miként alakulnak az események, legfeljebb színesíti. Azt kell mondjam összegzésként, hogy a játék abszolút nem hoz szégyent a sorozatra és noha talán az első rész sikerét nem tudja hozni, azért szerintem tisztes iparosmunka és ezzel együtt jobb, mint a True Colors. A stáblista végén pedig érkezik az ígéret: lesz még Max Caulfield történet.
Már csak azért is, mert – hogy picit még visszakanyarodjunk a kezdő gondolathoz – egyre több generáció nő fel a fentihez hasonló eltorzult értékrenddel, szóval ihlető alapanyag az lesz. Manapság teljesen “elfogadott”, hogy egy üzenetre, vagy levélre nincs válasz, de az olyan véleményeket meg már elhűlve olvassa az ember különféle közösségi platformokon, hogy “ilyenkor olvasatlannak is jelölöm, mert ha valamit nem láttam, arra reagálni sem kell”. Valahol szomorú, hogy a világ ezáltal egyre rosszabb hely lesz és amikor azt látni, hogy mondjuk egy olyan valaki is ezt a metódust alkalmazza, akinek amúgy az a szakmája, hogy emberekkel foglalkozik és azok problémáit oldja meg, az elgondolkodtató. Ha pedig a főnököd ripakodik rád, mikor már sokadjára keresed (mindenfajta íratlan szabályt betartva) – egyébként munkával kapcsolatos, sorsdöntő kérdésben, amivel nélkül nem tudsz haladni – és azt mondja “ha nincs válasz, az okkal van és érteni kéne”, az már egyenesen bicskanyitogató. Ilyen az élet? Fura! Akár bele is törődhetünk, vagy….
Legutóbb ezt teszteltük:
