Joy, az élet csodája (Joy), rendezte: Ben Taylor, szereplők: Thomasin McKenzie, James Norton, Bill Nighy, angol életrajzi dráma, 1 óra 55 perc, 2024., korhatár: 13+
Nőtörténet petricsészében
A Joy egy átlagos kiállítású film, visszafogott történetmeséléssel, de annál fontosabb orvosi áttöréssel és valós emberi drámákkal. Hogy ez nem az a hívószó, amivel filmet választotok? Nem ítélkezünk miatta, de mégis azt javasoljuk, hogy ezzel tegyetek majd kivételt, főképp, mivel a téma biztosan érint valakit a környezetetekből. A Netflixen elérhető film ugyanis a világ első lombikbébijéért küzdő szakemberek és családok igaz történetéről szól. 
A köznyelvben lombikbébinek nevezett in vitro fertilizációs (üvegben történő termékenyítésű) eljárás folyamata a következő: a lehető legkisebb mértékű hormonális stimuláció után az érett tüszőket leszívják, speciális oldatba helyezik, majd spermaváladékkal egyesével termékenyítik és folyamatos ellenőrzés mellet a legjobb tulajdonságú embriót később a hüvelyen keresztül visszajuttatják a méhbe. Leírva már-már unalmasnak is tűnhet, hát akkor hogyan lesz ebből kétórás mozi? Szerencsére nem azzal, hogy beleerőltetnek egy fiktív szerelmi szálat. A történelem igazi szereplőinek szerencsétlenségére viszont úgy, hogy a fent leírt eljárás első tesztjei és a sikeres lombikbébi születése között 10 borzasztóan nehéz év telt el, volt miből válogatni.
A film végig valós eseményeken alapul, a legfontosabb szereplőket állítva a fókuszba: Robert Edwards (James Norton) tudóst, aki az ötletet hozta, Jean Purdy (Thomasin McKenzie) nővért, aki mindenkit és mindent összefogott, és Patrick Steptoe (Bill Nighy) szülészt-sebészt, aki a laparoszkópiás eljárást adta a megvalósításhoz. Hármuk állhatatos, mindennel és mindenkivel szembemenő munkája kellett ahhoz, hogy a ma ismert eljárás egyáltalán létrejöjjön.
Az előző mondattal viszont nem túloztunk: nem támogatta őket sem a közösségük, sem a saját családjuk, de még a politikai elit sem, sőt az egyház és a média egyenesen szörnycsináló bűnösöknek kiáltotta ki őket, és így is viszonyult hozzájuk. Ráadásul nem elég, hogy ezek között a méltatlan körülmények között kellett dolgozniuk, még emberi tragédiák is nehezítették az életüket. Leginkább Jean Purdy életét követi ez alatt a 10 év alatt a film, érthető módon, mert talán neki volt a legtöbb vesztenivalója ezzel a projekttel.
Az őt játszó Thomasin McKenzie lehetne az egyik nagy meglepetés is, de akik már korábbról figyelik a pályafutását (Jojo Nyuszi, A kutya karmai közt), tudhatják, hogy milyen erős színészi játékra képes. Ráadásul itt nem is ezzel nyerte meg a szívünket, hanem a visszafogott, de erős jelenlétével, ami még hatásosabb volt, mint a teátrális szomorúság, ami pedig benne lett volna a szerepben, ha eltéveszti az arányokat. Bill Nighy is néhány rezdüléssel és hatásosan játszott. Pusztán az arcával képes lenne elvinni egy szerepet, viszont az őt ismerőként (és szeretőként) nem tudtuk nem észrevenni a kézdublőrét, ami még úgy is kizökkentett a film cselekményéből egy kicsit, ha mi is azt gondoljuk, hogy színészként nem neki kell a műtétet elvégeznie, csak hitesse el, hogy tudná.
A film látványa és képi világa összességében rendben volt, a kor megidézése nem erőltetett, de nem különösebben emlékezetes. Viszont nem is a vizuális történetmesélés az erőssége, hanem inkább a háttérbe húzódás és az alázat jellemzi, mind az elmesélt sztori, mind a szereplők iránti. Nem nyom az arcunkba zokogó nőket, fröcsögő újságírókat és kiátkozó papokat, persze megmutatja, hogy ezek vannak, de mégis az útra, és az eredményekre fókuszál, amihez nagyon jó arányérzék és erős akarás kelhetett, mert könnyen lehetett volna ebből egy sokkal kizsákmányolóbb filmet is csinálni. Bevalljuk, hogy az elején még az is félő volt, hogy a bevonódás sikerül-e ilyen távolságtartás mellett, ám a végére ez is szépen megérkezett, és a hatás sem maradt el.
A Joy egy tisztességesnél jobban, céltudatosan és visszafogottan elmesélt történelmi lenyomat, egy olyan orvos áttörésről, aminek a hatása a mai napig érződik. Mindenképpen ajánljuk.
