Jojo Nyuszi – kritika


Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit), rendező: Taika Waititi, szereplők: Roman Griffin Davis, Scarlett Johansson, Taika Waititi, Sam Rockwell, Thomasin McKenzie, Alfie Allen, amerikai-cseh-új-zélandi történelmi szatíra, 108 perc, 2019 (12)

Mese az antiszemitizmusról

Taika Waitititől, kedvenc új-zélandi rendezőnktől már megszokhattuk az egyedi humort és a groteszk látásmódot, ami elbeszélőmódjára és poénos allűrjeire jellemző. Így az sem okozott meglepetést, hogy egy ennyire kényes témához, a náci propagandához és annak eszmeiségéhez nyúlt eléggé kikarikírozva a szélsőségeket. A végeredmény egy keserédes történet, aminek bár tudjuk, mi a vége, az út a lényeg, amit egy gyermek tesz meg a morális értékrend kialakítása felé.

Jojo (Davis) egy elszánt tíz éves kisfiú a ’40-es évek Németországában, aki alig várja, hogy elkezdhesse táborozását a Hitlerjugendben. Azonban hamarosan rájön, hogy anyukája, Rosie (Johansson) egy zsidó kislányt bújtat a házban, Elsát (McKnezie), akivel Jojo szépen lassan megismerkedik. Nem mellesleg Jojo annyira hithű antiszemita, hogy legjobb barátja is Adolf Hitler (Waititi), aki bár csak képzeletben, de folyton ott van vele. A sztori Christine Leunens 2008-as Caging Skies című novelláskötetéből származik, amiért jelölték is a filmet a „Legjobb adaptált forgatókönyv” kategóriában.Nincsenek óriási csavarok benne, de nem is a történetben, inkább ennek az ellentmondásos rendszernek a szélsőséges túlzásaiban rejlik a humorfaktor, ami bár mély érzésű embereknek akár bántó is lehetne, mégsem lett az. A tábori felkészülés, a nevetséges gyakorlatok, a felesleges parádézás és a direkt propaganda visszásságai rengeteg fekete humorral ruházzák fel a történetet és bár a kompozíció nem, de a stílus, a színvilág és a hangulat nagyon emlékeztetnek minket Wes Anderson Holdfény királyság című filmjére. Nagyon jók a kosztümök, a díszletek, az egyszerű tájábrázolások a szűk és romos utcákban egy igen zárt közeget alakítanak ki és a lejobb, hogy az egész Harmadik Birodalmat egy kisfiú szemén keresztül ismerhetjük meg, aki már beleszocializálódott ebbe a rendszerbe.Emiatt a nézőpont egy kedvesnek is nevezhető bájt kapott, ami bár tele van súlytalan eseménnyel és gyerekesnek tűnő antiszemita értékítélettel, a valóságban mégis a legtöbb esetben hangsúlyossá válnak és emiatt a drámai vonal is igen erős lett. Ennek a könnyedségnek a legfőbb oka a képzeletbeli barát, Hitler, akit Waititi egy tökéletes karikatúrában testesít meg. Olyan ő Jojo fejében, mint egy óriási elefánt, akinek egyetlen feladata, hogy paródiába billentse a Führer minden egyes gondolatát, mozdulatát és teátrális gesztikulálásait. Szörnyes vicces, hogy egyrészt kinézetre sem egy árja fazon alakítja a vezért, másrészt sokszor hangsúlyoz egyértelmű princípiumokat, amik a diktatúra kötelező elemei, viszont Waititi szájából nevetséges fröcsögések. Túlbuzgó karizmája kicsit emlékeztet minket a Happy! című sorozat rajzolt egyszarvújára, aki olyant, mint egy bespeedezett vadnyúl.A színészek és a szövegkönyv zseniális. Két olyan mellékszereplőt is kaptunk, akik annyira karizmatikusak és különcök, hogy akár mesefigurák is lehetnének, emiatt válik kicsit könnyeddé az elbeszélésmód a komor téma ellenére is. Scarlett Johansson az anyuka szerepében egyedi, megnyerő, kedves és látszik, hogy állandó mosolya és könnyed humora mögött súlyos titkok és tragédiák lappanganak. Ehhez kellett egy ennyire kifejező színésznő, aki nem csak a felszínt, de a lelki vonalát is be tudja mutatni egy fiát egyedül nevelő anyukának, aki szembe mer szállni az akkori társadalmi normákkal. A másik a Hitlerjugend vezetője, Klenzendorf tábornok, akit Sam Rockwell testesít meg, hibátlanul. Ő egy kicsit apafigura szerepben is tündököl, ráadásul ő sem testesíti meg a katonás rend mintapéldányát. Baromi laza, vicces, szarkasztikus és látens homoszexualitásával kicsit arra is próbáltak rávilágítani, mennyire fenntarthatatlan ez a rendszer, amit anno a nácik megálmodtak. A legkedvesebb jelenetek mégis Jojo-hoz és Elsához köthetőek, akik szépen lassan elkezdik egymást megismerni és rájönnek, hogy a másik is ember. Nem akar didaktikus és csöpögős lenni, leginkább azt az oldalát mutatja be a film ennek a korszaknak, amit eddig csak komoly filmeken keresztül láttunk, de nyilván ez sem a rög valóság, mégis egy kisfiú szemén keresztül talán hasonló élmény lehetett. A két fiatal színész nagyon jó, egyáltalán nem idegesítőek, leginkább aranyosak és ártatlanok, a rendszer „áldozatai”.

A South Park egyik részében tették fel a kérdést, hogy „vajon mennyi idő után illik viccelődni az antiszemitizmussal?”. Ha ilyen formában, a tragédiát keserédes mesévé alakítva, megőrizve annak alapjait, de sikerül egyfajta groteszk humort ízlésesen belecsempészni, akkor azt mondom, eljött ez az idő. Az idei Oscaron hat kategóriában is jelölték. Bár a „Legjobb film” kategóriában ezzel a célzott fricskával sajnos nincs az esélyesek körében, de reméljük legalább egy jelölést sikerül neki díjra váltania, mert megérdemli.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Filmkarakterek és a mobilod hétköznapi helyzetekben
Következő cikk Te sem szomorkodnál, ha véletlenül Will Smith lenne az útitársad