Minden, ami fénynek tűnik (All We Imagine as Light), rendezte: Payal Kapadia, szereplők: Kani Kusruti, Divya Prabha, Chhaya Kadam, francia-indiai-holland-luxemburgi-olasz filmdráma, 115 perc, 2024., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Nagyvárosi magány
Az indiai Payal Kapadia rövidfilmjével, dokumentumfilmjével és első egészestés játékfilmjével is kivívta a szakma elismerését a rangos nemzetközi filmfesztiválokon. A Minden, ami fénylik számos jelölés mellett 31 különböző díjat nyert el eddig, közte a zsűri nagydíját Cannes-ban. Lassan és méltóságteljesen mutat be különböző női sorsokat egy számunkra kevésbé ismert, illetve sokszor félreismert világban. 
Kezdetben vonakodtam attól, hogy írjak erről a filmről, mert semmi más nem jutott róla eszembe, mint hogy szép, de aztán feltettem magamnak a kérdést, mégis ki írjon róla, ha nem az, akinek ez a dolga, ráadásul még tetszett is neki. Mert a Minden, ami fénynek tűnik egy lassú és csendes film három indiai nőről, akik nem szuperhősök, nem harcolnak sem dínókkal, sem robotokkal, nem lőnek, nem verekednek és még csak nem is vetkőznek, igazából semmi látványosat vagy megbotránkoztatót nem csinálnak, pláne nem a testükkel.
Aki gyakrabban járt artmoziba, az rendszeresen találkozhat olyan indiai alkotásokkal, melyek nem színesek, hangosak és harsányak, de nem is a nyomort tolják a néző arcába ezerrel, hanem finoman és szelíden, emberi sorsokon keresztül mutatják be a hétköznapokat. A kontinensnyi méretű ország sokszínű, beleértve a nyelvet, a vallást és vagyoni státuszt, ám vannak közös pontok, hiszen ennek a milliárdnyi embernek együtt kell élnie valahogyan. A mindennapi életet európai szemmel nézve sokszor különös szabályok, szokások és hiedelmek uralják. 
A film mindhárom főszereplője nő, akik Mumbai egyik hatalmas közkórházában dolgoznak. Mindannyian életük különböző szakaszában vannak. Anu fiatal és idealista, titokban pedig egy muszlim fiút szeret. Prabha a harmincas éveiben jár és látszólag beletörődött abba, hogy Németországban élő és dolgozó férje – akihez szülei adták hozzá – gyakorlatilag elérhetetlenné vált számára. Tulajdonképpen nem is gondol erre egészen addig, míg orvos kollégája gyengéd érzelmeket nem kezd táplálni iránta. Parvaty már özvegy és kilakoltatás vár rá, mivel a lakóhelyén épülő új ingatlan tulajdonosának semmivel sem tudja bizonyítani, hogy régóta ott élt, így semmilyen ellentételezés nem jár neki.
Az ő egyszerű és dolgos életükön keresztül nyerünk betekintést a mindennapokba, a női sorsokba. Mumbai hiába egy 20 milliós város, az ember sokszor magára marad a problémáival és ha szerencséje van – még ha megoldást nem is talál rájuk – akad valaki, aki legalább meghallgatja őt és együtt érez vele. Mikor Parvaty feladja a reménytelennek tűnő harcot és hazaköltözik szülőfalujába Prabha és Anu is vele tartanak. Távol a rohanástól és a nagyváros zajától végre van egy kis idejük magukra, egymásra, a problémáikra. Bár mindannyian temperamentumos nők, a legtöbbször higgadt bölcsességgel viszonyulnak az élethez és mintha egy költő és filozófus veszett volna el bennük, úgy beszélnek a világ dolgairól; ez egyébként a legtöbb indiai művészfilm legtöbb karakterére igaz.
Egy filmre általában akkor mondjuk, hogy szép, amikor semmi más nem jut az eszünkbe. Aztán vannak az igazán szép filmek, amik egy szép történetet mesélnek el nekünk szépen. A Minden, ami fénynek tűnik az utóbbi kategóriába tartozik és bár szerepel benne egy rizsfőző (made in Germany!), az indiai gasztronómia ezúttal kicsit háttérbe szorul. 
