Sehol se otthon (A Complete Unknown), rendező: James Mangold, forgatókönyvíró: Jay Cocks, James Mangold, alapmű: Elijah Wald/Dylan Goes Electric! 2015, szereplők: Timothée Chalamet, Edward Norton, Elle Fanning, Monica Barbaro, amerikai életrajzi dráma, 2024, játékidő: 141 perc
Boy from the North Country
Bob Dylan nevét azok is ismerik, akiknek csak annyi ugrik be róla, hogy ő az a szájharmonikás, fura fazon gitárral, aki orrhangon énekli, hogy Mr.Tambourine Man meg Like a Rolling Stone… Bob Dylan megélte és túlélte a 60-as éveket, ez már önmagában szép teljesítmény! James Mangold csak egy rövid, ám a popkultúrában jelentős mérföldkőnek számító 4 évet vitt vászonra a zenész életéből. A Sehol se otthon Dylan rajongóknak kötelező, de azoknak is szívből ajánljuk, akik szeretnek abban a korszakban bóklászni. Timothée Chalamet, Edward Norton és a bájos hölgyek, Elle Fanning, Monica Barbaro társaságában ez nem is lehet kérdés.Bob Dylan az amerikai popkultúra élő legendája. A hatvanas évek trubadúrjaként egy korszak életérzését, dühét és frusztrációját öntötte dalba, szövegei kimondták mások helyett, amit sokan nem mertek. Kellett már egy vérfrissítés a folkzene palettáján, hisz a nagyok már vagy kiábrándultak, vagy visszavonultak. Ha Dylan dalait nem is, de nevét szinte mindenki ismeri. Nagyon produktív művész, aki a mai napig folyamatosan alkot, ezért is lenne nehéz e sűrű és sokszínű életutat pár órás filmben részletgazdagon és hitelesen megjeleníteni, rosszabb esetben mindent is beletuszkolni. De ki mondta, hogy ez volt a cél? A Sehol se otthon a zene történetének egy olyan pillanatára és az azt megelőző és generáló eseményekre fókuszál, amikor Dylan 1965-ben áthúzta a folkfesztiválok írott és íratlan szabályait, vagyis (ahogy a filmben elhangzik) „izzót árult ott, ahol gyertyát akartak eladni”.
A film sikeréről már az előzetes megjelenésekor biztató prognózisok születtek. Talán az év legjobban várt mozija volt, de az embereket valamiért nem tudták jóllakatni vele, s a kritikusok többsége is felemás hangvételű cikkekben értekeztek róla. Talán, mert a rendező, James Mangold korábbi mozija, A nyughatatlan volt a mérce. Azért azt lássuk be, hogy Johnny Cash jóval balhésabb srác volt, mint Dylan, aki inkább csendben lett sztár.
A 60-as éveket egy politikai mozgalmaktól hangos, zavargásokkal teli időszak jellemzi a tengerentúlon, de ugyanakkor ez volt a rock and roll, a hippi-mozgalom, Woodstock, az LSD, a diáklázadások Amerikája is. Vietnámban háború, Kubában rakétaválság, Berlinben már épült a fal, egy ország gyászolta elnökét, Ginsberg üvöltött, Gagarin a világűrben, Kerouac Úton volt. Ebbe a káoszba érkezik a 19 éves Robert Allen Zimmerman, aki azért jön New Yorkba, hogy találkozzon példaképével, a folkzene egyik meghatározó alakjával, Woody Guthrie-val. Guthrie akkor már kórházban fekszik egy alattomos és lassú lefolyású neurodegeneratív betegség (Huntington-kór) miatt. A beteg ágya mellett rögtönzött dal Pete Seegert is meggyőzi tehetségéről. Bejuttatja Bobot a helyi klubokba, de később sem engedi el a kezét. Dylan tehetségének szerződésbe foglalásáért hamarosan lemezkiadók lobbiznak, pár év és a legnagyobbak mellett húz el a lemezeladási listákon.Bob Dylan egész lénye maga volt a lázadó definíciója. Timothée Chalamet-val ezúttal sem nyúltak mellé, nagyon jól áll neki Dylan (is), ahogy az ikonikus velúr kabát, a hatalmas sál, vagy a kordbársony sapka. Hitelesen alakítja a húszas éveit taposó zenészt, ugyanúgy gesztikulál, énekel, motyog, mint Bob Dylan. Még a nazális hang is megvan és a cigarettát is pont olyan esetlenül tartja. Lényéből árad a szabadság, a különcség, egy pózoktól mentes, öntörvényű figura, aki mintha valami vurstliból tévedt volna New Yorkba. Művészetében és magánéletében képtelen volt kompromisszumokat kötni, s néha úgy tűnik, szeretni is.
Timothée Chalamet éveket szentelt e szerep csiszolásával, játéka ismét tökéletes method acting. A dalokat is ő adja elő, hangszereken is saját maga játszik és énekel (akárcsak a Pete Seegert alakító Edward Norton, vagy a Joan Baez-t játszó Monica Barbaro). A szerep iránti évek óta tartó elkötelezettsége a legjobb színész Oscar-díjának esélyesévé tette. Bob Dylan, aki jegyzeteket adott a filmhez, kifejezetten örült, hogy Chalmet játssza őt, hisz zseniális színésznek tartja. Amúgy Chalamet igazán letagadhatná azt a pont tíz évet, ami közte és a karaktere közt van.Szinte elkerülhetetlen volt, hogy Dylan találkozzon az akkorra már befutott és ünnepelt folkénekesnővel Joan Baez-zel. A gyönyörű hangú és egzotikus külsejű Baez, mintha Dylan szelídebb változata lenne. Találkozásuk egy helyi kis klubban olyan volt, mint egy karambol, rögtön kiszúrták egymást, majd nem sokkal később együtt álltak színpadra és bújtak ágyba. Dylan és Baez amolyan zenei duóvá váltak, művészetükkel ösztönzően hatottak egymásra. Sokak szerint Baez ihlette az egyik legpopulárisabb Dylan dalt, az 1965-ös Like a Rolling Stone-t. De Baez nemcsak ihletet, hatalmas lökést is adott Dylan karrierjének főként azzal, hogy a koncertjein Dylan dalait is eljátszotta, gyakran a színpadra is hívta.
Bár a románc időzítése Baez és Dylan közt nem volt épp tökéletes, a zenész ugyanis akkor már együtt élt Suze Rotoloval, a filmben a Sylvie Russo nevet viseli (Elle Fanning), aki a Freewheelin’ album borítóján is látható. Dylan meghatározó múzsája maradt, az énekes kérésére Rotolo valódi nevét megváltoztatták a filmben. Dylan Sylvie (Suze) és Joan Baez közt ingázott, egyik ágyából a másikba bújt, de kompromisszumot egyiknél sem kötött. Elle Fanning és Monica Barbaro tökéletesen testesítik meg Suze és Joan teljesen különböző személyiségét, a két nő kicsit olyan, mintha Dylan nyugodt és lázadó énje lenne. Chalamet és Barbaro közös jelenetein érezhető, hogy izzik köztük a levegő. Barbaro tökéletes választás volt a szerény, de nagyon öntudatos Joan Baez szerepére. Stílusa egyedi volt, kerülte a sminket, a kihívó öltözéket, gyakran mezítláb lépett fel, szépsége és hangja pedig sokakat elbűvölt.
Elle Fanning Suze Rotolo 2008-ban megjelent életrajzi könyvéből készült fel a szerepre. Fanning maga is Dylan rajongó, ezért is tekinti jutalomjátéknak szerepét. Karaktere összetettebb, mint az elsőre látszik. A színésznő szépen hozza a sebezhetőséget, egyszerre büszke is Dylanre és szomorú is miatta, mert ahogy a zenész egyre ismertebbé válik, Sylvie felismeri, hogy hamarosan rajongókkal, lemezkiadókkal és más nőkkel is osztoznia kell majd rajta. Az egyik legszomorúbb jelenete, amikor a newporti fesztiválon meglátja Dylant és Baez-t, amint szinte egymáshoz bújva éneklik a The Times They Are A-Changin’ című dalt.
Sex and Drugs and Rock and Roll
A film nagy erénye, hogy az alkotók bőséggel megkínáltak minket a hatvanas évek hangulatával. Csodálatos például az a kép, amikor Dylan az utcán New York emblematikus helye, a Chelsea Hotel felé fordul. A Chelsea maga volt a 60-as évek, amely kopott neonfényével maga köré egyesítette a bohém művészvilág minden csodabogarát. A hotel minden emelete, minden ajtaja mögött szerelmek teljesedtek be, világirodalmi művek-, vagy zenei albumok születtek, válásokat hevertek ki, történt itt haláleset (Dylan Thomas), gyilkosság és öngyilkosság (Nancy Spungen, akivel állítólag Sid Vicious, a Sex Pistols basszusgitárosa végzett). Együtt éltek itt híres emberek és halandók. Tom Waits szerint a Chelsea az a fajta hotel volt, ahová az ember vagy egy éjszakára jött, vagy örökre maradt. A hotel egykori lakói többek közt Andy Warhol, Arthur C. Clarke, Jackson Pollock, Sid és Nancy, Janis Joplin, Leonard Cohen, Mick Jagger, Stanley Kubrick, Milos Forman, Arthur Miller, Jack Kerouac, Patti Smith és persze Bob Dylan, aki a 211-es szobában lakott.
A kultikus épületek mellett a színészek öltözékére is nagy hangsúlyt fektettek. Chalamet ruhatárának egy részét például bolhapiacokon szerezték be, barna sálját valami függönyből sikerült összehozniuk. Az akkor viselt ruhadarabokhoz hasonlót is már nehéz volt beszerezniük, de a korhű hatás elérése érdekében e téren is mindent megtettek az alkotók. A stáb a Columbia Records-tól is rengeteg segítséget kapott, ők teljes betekintést nyújtottak az archívumba. Mivel Dylan sokat fényképezett híresség volt azokban az időkben, így a készítők nem csak a nyilvánosság számára kiadott képeket, de a színfalak mögött készült felvételeket is megtekinthették.Hiteles riport egy Newporti Folkfesztiválról
Mivel a filmet Elijah Wald/Dylan Goes Electric! című művéből adaptálták, ezért aki kicsit képben van, az könnyen kitalálja, hogy a sztori nagyjából erre épül. Mangold szépen felvezette a korai ’60-as évek azon eseményeit, amelyek a newporti fiaskóhoz vezettek. Dylan akkorra már eldöntötte (bár kérték, könyörögtek, hogy ne tegye), hogy egy olyan zenei fesztiválon vált elektromos gitárra, ahol ezt a legkevésbé várják tőle. Bob Dylan a Paul Butterfield Blues Band-del a színpadon 1965. július 25.-én elektromos gitáron csapatta a Maggie’s Farm-ot és a Like a Rolling Stone-t. Nem érdekelte, hogy a rajongói, a lemezkiadók, Seeger, vagy Baez árulónak tartják-e. Talán ez a legjobb példa arra, hogy Dylan sohasem a közízlést akarta kiszolgálni.
Összességében a Sehol se otthon egy nagyon is szerethető film egy 19 éves minnesotai srácról, aki irtózott a kötöttségektől, a társadalmi konvencióktól, a középszerűtől, s akinek legnagyobb fegyvere háborús időkben és azóta is a dalszövegei voltak. Azt hiszem, ez még azoknak is átjön, akiket nem érint meg Bob Dylan művészete. Talán nem ez a legerősebb életrajzi film, Dylan rajongóknak viszont kötelező.