Rokonszenvedés (A Real Pain), rendezte: Jesse Eisenberg, szereplők: Jesse Eisenberg, Kieran Culkin, amerikai-lengyel vígjáték, 90 perc, 2024., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Unokatesó-tusa
Két teljesen eltérő személyiségű ember indul útnak az Egyesült Államokból Lengyelországba, ahonnan a családjuk származik. A korábban elválaszthatatlan unokatestvérek számára a közös pontot zsidóságuk, gyermekkoruk és a nagymama jelenti. Mostanra elsodorta őket egymás mellől az élet, ami számtalan vicces és kevésbé vicces momentum forrása lesz. A Rokonszenvedés két Oscar-díjért száll versenybe, Jesse Eisenberg forgatókönyve és Kieran Culkin játéka valóban elismerést érdemel. 
David (Jesse Eisenberg) és Benji (Kieran Culkin) unokatestvérek, akik bár együtt nőttek fel, mostanra eltávolodtak egymástól. Az egyiküknek munkája van és otthont teremtett a családjának, a másik ezzel szemben csak úgy lóg a levegőben. Lengyelországi zsidó származású nagyanyjuk pénzt hagyott rájuk, hogy halála után keressék fel a szülőföldet, ezért befizetnek egy holokauszt-túrára, ahol egy kelet-európai tanulmányokat végzett idegenvezetővel és néhány útitárssal bejárják a legfontosabb helyszíneket. David szabálykövető, konfliktuskerülő figura, szinte már unalmasan átlagos, az a típus, akit nem szokás megjegyezni. Állandóan azzal van elfoglalva, hogy mit szólnak majd az emberek, mintha ez bármit is számítana. Benji ezzel szemben fittyet hány a társadalmi konvenciókra, mindenkit azonnal lerohan, számára nem létezik intimszféra és diszkréció. Mégis ő az, aki megmozgatja az emberek fantáziáját, akire még sokáig emlékeznek, annyira intenzív a jelenléte. 
A közelmúltban mutatták be a magyar mozik a Kincs a múltból című filmet, melyben apa és lány járják be szinte ugyanezt az utat, de abban a generációs különbségek okozzák a konfliktust és bár nem nélkülözi a humort, a holokauszt-túra megélését komolyabb hangvétellel dolgozza fel. Jelen esetben egyazon generációról van szó, a két főszereplő el is mondja, hogy szinte egymás után születtek. A gyökeresen eltérő személyiségük lesz az, amit a forgatókönyvíró-rendező Jesse Eisenberg ütköztet, ez lesz minden konfliktus, öröm és bánat forrása. Humorból itt többet kapunk, de az is inkább a fanyarabbik fajtából. A társaság meglehetősen vegyes, rajtuk kívül van egy magányos nő, egy házaspár, egy ruandai menekült, aki felvette a zsidó vallást és az idegenvezető, aki ugyan nem zsidó, csak a téma megszállottja. Ők teszik színessé a történetet, mindegyikük élete más szakaszában jár, más miatt van itt, máshogy éli meg a túrát, de Benji személye is meghatározó élmény lesz számukra.
A mai rohanó világban nincs idő feldolgozni a látottakat. Gondoljunk csak bele. Egy nyaralás, egy hétvégi kirándulás, egy jó könyv vagy film után szinte azonnal visszatérünk a dolgos hétköznapokhoz. Benji jogosan akad ki rendszeres jelleggel, mert neki van ideje és bátorsága befogadni mindezt. Szerinte a holokauszt-túra ne arról szóljon, hogy letudjuk a kötelezőt, a szükséges rosszat, kifizetünk egy csomó pénzt, meghallgatjuk a tájékoztató szöveget, áldozunk néhány percet az ősök emlékének, sajnálkozunk és hazamegyünk. A helyiekkel való interakció is hiányzik.
Ebben teljes mértékben igaza van. Az unokatestvérek felnéznek a másikra, mert olyasmit birtokolnak, amiről a másik csak álmodhat. Davidnek lakása, felesége, gyereke, munkája van, vagyis tulajdonképpen átlagos életet él, amit a társadalom elvár egy felnőtt embertől. Ezzel szemben Benjinek semmije nincs, „csak” sármja, amivel mindenkit levesz a lábáról. Akárhol megjelenik, azonnal a középpontba kerül, mert éppen a társadalmi normáknak való kényszeres megfelelés hiányzik belőle.
A holokauszt-túra csak teret biztosít a két ember eltérő személyiségének ábrázolásához, hiszen mi lehetne intenzívebb élmény, mint felfedezni azt, honnan jöttünk és miből lettünk. A világhoz való hozzáállása, életfelfogása révén Benjinek esélye sincs, hogy beilleszkedjen és a mások által elvárt normális életet élje. Olyan készségek birtokában van, melyek ugyan nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy megmaradjunk érző embereknek, de a munkaerő piacon és a mindennapi felszínes kapcsolatok kialakításában mára szinte teljesen elveszett a jelentőségük. Éppen ezért mosolyogja meg mindenki gyerekes viselkedését, holott egyszerűen csak arról van szó, hogy valahol legbelül irigylik őt, mert mer saját maga lenni. Persze eközben sajnálják is, mert tudják, hogy soha nem fog érvényesülni a mai anyagias és eredményorientált világban.
Benji talán leginkább azzal tudná megvalósítaná önmagát, ha kiadná magából mindazt, ami benne kavarog és teszem azt írna egy könyvet vagy forgatna egy filmet. Eisenbergnek van egy viszonylag jól megfogalmazható viszonya az zsidóságához, a múlthoz, a jelenhez, ami persze nem mentes a kétségektől és az ellentmondásoktól. A When You Finish Saving the World ugyan nem ment akkorát, de első egészestés rendezését (a film alapjául szolgáló művet is ő írta) Cannes-ban Arany Kamerára jelölték. Úgy tűnik, Eisenberg megfogadta az akkori kritikákat, mert a rá egyébként is jellemző nyugtalanságból erényt kovácsolva egy befogadhatóbb és élvezhetőbb filmmel állt elő. Korábban a Café Society és a Rómának szeretettel című filmekben Woody Allen alteregóját játszotta és valószínűleg nem volt véletlen a választás. Mind a forgatókönyv, mint a rendezés, mind pedig a színészi alakítás megidézi a veterán filmest, miközben egyértelműen egy saját, átgondolt (kiforrott?) stílusról van szó. Kieran Culkin egy ideje már ott van a felszínen (Utódlás pl.), de Benji megformálásával vélhetően még inkább magára tereli a szakma és a közönség figyelmét. 
