Hófehérke (Snow White), rendezte: Marc Webb, szereplők: Rachel Zegler, Gal Gadot, Andrew Burnap, amerikai-olasz-angol családi film, 109 perc, 2024., 6 éven aluliaknak nem ajánlott!
Emberek, vessetek a mókusok elé!
Megérkezett a Disney élőszereplős feldolgozásainak legújabb darabja, mely az első és talán legismertebb meséjük, Hófehérke történetét írja újra a kor szellemének, pontosabban a stúdió mostanra kissé megosztóvá vált cégfilozófiájának tükrében. A 2025-ös Hófehérke már a szereplőválogatásnál kiverte a rajongóknál a biztosítékot, a végeredmény pedig eléggé felemás, mert szerethető, tanulságos és szórakoztató, de a végrehajtott változtatások nem mindegyike indokolt és átgondolt. 
Hófehérke talán a legismertebb mese és vele együtt a legismertebb karakter a világon, de legalábbis a mi kultúrkörünkben. 1937 óta csaknem 90 év telt el, nemzedékek nőttek fel rajta és sem a háborúk, sem pedig a kétpólusú világrendszer kialakulása nem állhatott a terjeszkedés útjába. Bizonyára az sem véletlen, hogy a Disney a klasszikus animációinak élőszereplős feldolgozása során az utolsók között nyúlt hozzá. Az a Disney, amely mostanra olyan hatalmasra nőtt, hogy nagyon komoly véleményformáló ereje van. A szórakoztatás és pénzcsinálás mellett persze a kezdetektől fogva nevelési célzattal mutatták be alkotásaikat a cselekményben megfogalmazott üzenet által. Bár léteznek egyetemes emberi értékek, a világ folyton változik és vele együtt ez az üzenet is, nem ma kezdődött el az a folyamat, melynek során a mozivászon a különböző ideológiák ütközőzónájává vált.
A Disney és más nagy filmgyártók cégfilozófiája az utóbbi években egyszerre kezdett el szólni a profitról és sokszínűség reprezentálásáról, még úgy is, hogy a nézők ez utóbbit sokkal kevésbé igényelték, mint amilyen mértékben megkapták. Különféle mozgalmak és irányzatok játszóterévé vált Hollywood, nem csoda, hogy a nézők szemében felértékelődtek az eredeti, önálló gondolatokon alapuló művek. A stúdiók azonban továbbra is nagy potenciált látnak a feldolgozásokban, folytatásokban még úgy is, hogy ezek jelentős része később megbukik, anyagi veszteséggel jár számukra. A Disney sok évvel ezelőtt kezdett bele korábbi nagy sikerű rajzfilmjeinek élőszereplős feldolgozásába, ezek között voltak jók és rosszak is, a stúdió pedig hol hallgatott a nézői visszajelzésekre, hol nem.
A sokszínűség reprezentálása elismerésre méltó, de azt túltolva, a sokak által ismert történetek cselekményét, karaktereit megerőszakolva bizony fordítva sülhet el a dolog és a stúdióra (vagy a szegény színészekre) zúdul a népharag. A Hófehérke esetében sikerült az anyai ágon kolumbiai származású, egyébként nagyon bájos és tehetséges Rachel Zeglert kiválasztani a címszerepre, akinek a bőre…hát nem fehér, mint a hó. A gonosz mostoha szerepére pedig azt a Gal Gadotot szerződtették le, akinek az égvilágon semmi oka bárkire is irigykedni a szépsége miatt, így még a film bemutatása előtt, csupán a castinggal megosztották az embereket, amin Zegler negatív nyilatkozatai sem segítettek. Persze minden film megérdemel egy esélyt és azt, hogyha beülünk rá (és tüntetőleg nem maradunk távol), akkor azt ne előítéletekkel és gyűlölettel telve tegyük meg, kizárólag a hibákat keresve. Ezt a mondatot később még meg fogom bánni.
Az élőszereplős változat már a legelején eltér a rajzfilmtől, ugyanis nem a gonosz mostoha színre lépésével kezdődik, hanem bemutatja Hófehérke szüleit, a jóságos királyt és királynét, akik lányukat a szépre és jóra nevelik és a népük felett is ezen elvek szerint uralkodnak. A névadást a film elintézi azzal, hogy a lány télen született a havazásban. Hófehérke tehát ebben a feldolgozásban megkapja az útravalót az élethez, hogyan is kell egy igazi hercegnőnek viselkednie. Nem csoda, hogy a gonosz mostoha teljesen feleslegesen tart neki hegyi beszédet a hatalomgyakorlásról és arról, hogy igazából mire van szüksége a népnek, mert ők ketten tökéletes ellentétei egymásnak. A gonosz mostoha miután a jóságos királyt harcba küldi, Hófehérkét cselédsorba taszítja és a népet leigázza, nyugodtan foglalkozhat végre a saját szépségével, ám a felcseperedő lány nem csak jóságban, tisztaságban és ártatlanságban, hanem ebben is felülmúlja őt.
Blablabla…Hófehérkén megkegyelmez a vadász és eljut a törpékhez, akiket egyébként egyszer sem neveznek annak. Újabb eltérés az eredetihez képest, hogy ezúttal nincs herceg fehér lovon, helyette megkapjuk Jonatánt, aki az erdőben él társaival afféle királypárti lázadóként, a lányt pedig onnan ismeri, hogy korábban már találkoztak, amikor lopáson érték a várkastélyban. Mivel a ma kislányai akármivé válhatnak, ha erősen hisznek benne, az alkotók egy erős női karaktert faragtak Hófehérkéből, aki bármikor kész harcba szállni a zsarnok ellen és esze ágában sincs mosni, főzni, takarítani a törpékre, helyette megmutatja nekik, hogyan gondoskodjanak magukról. A gonosz mostoha mérgezett almája azonban betalál, Hófehérkét gyászolják a törpék, de szó sincs üvegkoporsóról, egyszerűen lefektetik egy kőre, ahol Jonatán is könnyen rátalál. Ahelyett, hogy a fiatalok ellovagolnának a naplementébe, mint a rajzfilmben, Hófehérke visszatér a várkastélyba, hogy végleg leszámoljon a gonosz mostohával.
Amíg a rajzfilmváltozat egyes jeleneteit szinte képkockáról-képkockára átvették, számos helyen eszközöltek változtatásokat, melyek egy bájos és kedves, de határozott és senki előtt nem megalázkodó Hófehérkét hoztak létre. A történet természetesen reflektál a jelen történéseire is, mint ahogyan az üzenet is frissebb, modernebb lett a cselekmény és a karakterek újra értelmezése által. Családi moziról van szó, ami akkor jó, ha senki sem unatkozik, azaz minden egyes korosztály egyformán ki van szolgálva. A csetlő-botló karakterek, a humor, a pazar színű és formájú díszletek és jelmezek, a cuki állatok, a zene és az ének (vannak újra gondolt régi és új dalok is) mind-mind ezt a célt szolgálják. A párbeszédekben akad néhány popkulturális utalás, a cselekmény gyakran kikacsint a mára, a karakterek minden értelemben háromdimenzióssá, árnyaltabbá váltak, ugyanakkor az idősebb korosztályt megcélzó törekvések már kevésbé jól érvényesülnek felszínességük miatt.
Rengeteg kérdés fogalmazódik meg ugyanis az emberben a film nézése közben, amiért a feldolgozás próbál komolyabbnak, érettebbnek hatni, mint az egyszerűségével a halhatatlanságba jegyet váltó 1937-es változat. A gonosz mostoha a királyság férfi lakosságát besorozza katonának, miközben senki nem akarja megtámadni őt és igazából azt sem tudjuk, hogy Hófehérke apja, a jóságos király annak idején miért indul harcba Dél ellen. Egyáltalán, a gonosz mostoha miért fegyverzi fel azokat, akik a hatalmára törhetnek, ahelyett, hogy a földeken dolgoztatná és megadóztatná őket? Ha Jonatán az erdőben él, ahol a gonosz mostohának szánt szállítmányokat dézsmálja (ami ezek szerint a nők termelnek meg), miért szorul rá, hogy élete kockáztatásával krumplit lopjon a várkastélyból? Hogy lehet az, hogy amíg a Hófehérke keresésére kiküldött katonák számára teljesen ismeretlen az erdő, a gonosz mostoha boszorkánnyá változva nyílegyenesen a törpék házához megy? De (!) ami talán a legfontosabb, ki az istennek bányásszák a drágaköveteket a törpék, ha senki nem tud a létezésükről és amúgy szerény körülmények között élnek? Hogy miért foglalkozom ilyenekkel ahelyett. hogy csak simán élvezném a filmet? Egyrészt mert felnőttként meg lettem szólítva az alkotók által, másrészt mert volt rá időm.
Ami a castingot illeti, Zegler megjelenésében, játékában és gesztusaiban felismerni az eredeti Hófehérkét, de újra értelmezett karaktere vegyes érzelmeket vált(hat) ki a nézőből. Gadot-ot eddig sem tudtam elképzelni negatív karakternek és ezután sem fogom, hozza a gonosz mostohát, a zsarnokot, de egyszerűen túl…szép hozzá. A törpéket számítógéppel hozták létre, nem alacsony növésű színészek formálják meg őket, jobban hasonlítanak a rajzfilm karaktereire és pontosan úgy néznek ki, mint amikor mesebeli élőlényeket helyeznek el élőszereplős alkotásban. Furcsák. A Jonatánt alakító Andrew Burnap teszi a dolgát, de ennél többet egyszerűen képtelenség elmondani róla.
Mindent összevetve az új Hófehérke más, nagyon más és csak nyomokban tartalmazza az eredetit, ami éltes kora ellenére valószínűleg még így is túl fogja élni. Az élőszereplős feldolgozások közül inkább a középmezőnyt erősíti, mindent összevetve egy szórakoztató családi film, mely megfelel a Disney jelenlegi cégfilozófiájának, de ezt nem feltétlenül bóknak szántam. (Az értékelés jómagam és egy 6 éves életkorát átlagolva, egy 23 éves, filmkedvelő néző szemszögéből került megállapításra.)
