Agymenők (Brain Donors), rendezte: Dennis Dugan Írta: Pat Proft Fsz.: John Turturro, Bob Nelson, Mel Smith, George De La Pena, John Savident, Nancy Marchand, John Savident, amerikai vígjáték, 76 perc, 1992 (12)
Inkorrekt balettbohózat egy felvonásban
A kultstátuszba került filmek sokszor csak rossz időben, különösebb felhajtás nélkül lettek bemutatva. Nem egyszer fordult elő, hogy egy adott mű megbukott a filmszínházakban, ám később – általában a VHS verzió megjelenésekor – felfedezte magának a közönség, majd szép lassan, szájhagyomány útján elterjed a híre. Erre a mai napig A remény rabjai a legjobb példa, ami még most is az imdb toplistájának az élén csücsül, holott anno alig tévedtek be rá a mozikba. Egy ennél kevésbé ismert darab az 1992-es Agymenők vígjáték, de ez is elért egy kisebb kultstátuszt az elmúlt évtizedek során.
A történet szerint egy nagyon gazdag ember a halála után feleségére, Lillian-re (Nancy Marchand) hagyja minden vagyonát, de egy kikötése van: alapítani kell egy balett-társulatot. Ehhez szükség van egy vezetőre is, amire a család ügyvédje, Edmund Lazlo (John Savident) jelentkezik. Ám épp ekkor tolakodik a képbe egy fiatal törtető ügyvéd, Roland T. Flakfizer (John Turturro), aki szövetkezik a Jacques nevű gondnokkal (Bob Nelson) és a taxis Rocco Melonchekkel (Mel Smith), hogy ők hárman kaparintsák meg a busás fizetéssel járó állást. A dolgot nehezíti, hogy Lazlo megszerzi Volare-t (George De La Pena) a világ leghíresebb balett táncosát, aki hatalmas befolyással bír. Ezzel a felállással kezdődik el a csata a két csapat között, minden őrült eszköz megengedett a másik lejáratására. A cél a másik teljes megsemmisítése, lehetőleg a legelvadultabb rajzfilmes eszközökkel.
A legendás ZAZ-trió barátja és állandó kollégája, Pat Proft írta a forgatókönyvet, a Paramount pedig a Csupasz pisztolyok mögötti hármast bízta meg a produceri feladatokkal (Jim Abrahams neve valami oknál kifolyólag nem szerepel a stáblistán, holott ő is részt vett az előkészületek során). Dennis Dugant szerződtették a rendezésre, épp akkor szerzett kisebb nevet a Talpig zűrben mozival. Dugan jóbarátja Adam Sandlernek, így szerette volna Flakfizer főszerepére, ám ezt a stúdió elutasította, ahogy később Chris Farley és Jim Carrey nevét is. Helyette az akkor még fiatal John Turturro lett a nyertes. A további két főszereplő a színészetben tapasztalatlan stand up komikus, Bob Nelson, illetve az Egyesült Királyságban akkor már kultikus Mel Smith lett, aki mellesleg később rendezőként is sikerre vitte a Bean mozifilmet.
Proft célja a történettel a Marx testvérek iránti tisztelgés, ezen belül az 1937-es Botrány az operában klasszikus vígjáték félig-meddig újrafeldolgozása. Aminek a lényege, egy teljesen banális, közhelyes történetbe, ahol hétköznapi emberek járnak-kelnek, beleraknak három őrültet, és ezek a karakterek gyakorlatilag átírják a sztorit, a többiek meg próbálnak normálisan reagálni a bolondozásra. Fontos, hogy a gegeknél bármi megengedett, ami meghökkentő, rajzfilmszerű és politikailag inkorrekt. Persze a jó ízlés határán belül mozogva, tehát itt nincsenek közönséges hányós-fingós jelenetek (vagyis egy-egy akad, de nem alpári módon mutatva), inkább verbálisan és vizuálisan szellemesek a gegek. Proft a szűk 80 percet gyakorlatilag telepumpálta a legelképesztőbb poénokkal, annyira sűrűre pakolva, hogy még a huszadik megtekintésnél is fel lehet fedezni valami újdonságot.
Dugan teljesen korrektül vezényli le ezt az őrületet, utólag csak hálásak lehetünk, hogy nem Sandler lett a főszereplő, mert hozzá nem passzolt volna ez az eszes őrült karakter, amit Turturro zseniálisan hoz. Színészileg egyébként mindenki a legjobbját nyújtja, a komikus időzítésük csodálatos, különösen Smith, Marchand és Savident remekelnek. De La Pena pedig ragyogóan hozza az arrogáns balett táncost, akiből folyton bohócot csinálnak. Bob Nelson játékán sokszor érezni a tapasztalatlanságot, ezt viszont ellensúlyozza a pantomimszerű komédiázásával, ami rengeteg vicces pillanatot eredményez. Mindenképp figyelemre méltó a filmzene, ami elvileg a Csupasz pisztolyt is jegyző Ira Newborn munkája, de igazából a DEVO együttes frontembere, Mark Mothersbaugh szerzeménye és akiről valamiért csupán a stáblista legvégén tesznek említést.
Eredetileg 1991-ben került volna sor a bemutatóra (akkor még Lame Ducks, azaz „Béna kacsák” címmel), ám a két Zucker testvérnek pont lejárt a szerződése a Paramountnál, így majdnem egy teljes évig dobozban pihent. Végül 1992. áprilisában bemutatták immáron Brain Donors címmel, amit a magyar forgalmazó „nagyon szellemesen” átkeresztelt, mint azt oly sokszor megtette már az „örömünkre” (Egyébként az eredeti címre való utalás megmaradt a remek gyurmafilmes intróban.).
Csak nagyon kevés moziban indították útjára, reklámra alig költöttek, szóval már a bemutató napján halálra volt ítélve az Agymenők. Videókazettán azonban lassan felfedezték ezt a gyöngyszemet, így nálunk is 1994-ben kiadták. Jómagam azonnal a rabjává váltam, ahogy barátaim, rokonaim is, a mai napig felhozzuk a film eszement szövegeit.
Az Agymenők egy végtelenül szórakoztató vígjáték, ha a kellő nyitottsággal rendelkező nézőt jó időben találja meg, szó szerint életre szóló élményt fog nyújtani. Azt meg kell jegyezzem, hogy Zuckerék neve ellenére ez nem egy paródia, és csak egy snittben enged meg egy másik filmre való utalást, mikor a Szabadság-szobrot mutatva egyértelműen a Dolgozó lány kezdő képsorát idézi meg. Attól még abszurditásban nincs hiány, és a viszonylag lassabb kezdés után amint belép (vagy inkább befut) a Turturro által játszott ügyvéd, onnantól fogva 110%-ra pörögnek fel az események. Ehhez a remekműhöz két magyar szinkron is készült, ebből az első, a videóra készült változat (Lippai, Koroknay, Láng, Galambos, stb.) az, ami méltó az eredetihez. Napjaink filmfelhozatalában üdítő dolog régebbi műveket nézni, úgyhogy többszörösen is csak ajánlani tudom ezt a rejtett kincset.
