Háttérzene államcsínyhez (Soundtrack to a Coup d’Etat), rendezte: Johan Grimonprez, szereplők: -, belga-francia-holland dokumentumfilm, 150 perc, 2024., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Nem leszünk gyarmat!
Dekolonizáció és jazz. Elsőre talán furcsán hangzik ez a párosítás, de van létjogosultsága, legalábbis ezt hivatott bizonyítani a Háttérzene államcsínyhez című Oscar-jelölt dokumentumfilm, mely a 60-as évek jelentősebb politikusait és zenészeit ülteti egymás mellé. Aprólékosságával már csak a hossza vetekszik, így kell hozzá fenék és hangulat. 
A Háttérzene államcsínyhez Patrice Lumumbáról szól, pontosabban arról a korszakról, melyben miniszterelnökként vezette a Kongói Demokratikus Köztársaságot. Dokumentumfilmről lévén szó, feltételezem, hogy aki beül erre a két és fél órára, valamilyen szinten képben van és érdeklődést mutat a téma iránt, így a cselekmény ismertetése talán nem számít spoilerezésnek. De, hogy ne csak száraz tényeket és adatokat kapjunk, a film a jazz műfajának is emléket állít – mindenki észre fogja venni -, nem csak háttérzeneként. Érdekes vállalkozás ez, mert a jazz finoman szólva is megosztó, én legalábbis még senkitől nem hallottam azt, hogy „elvagyok vele”.
A zuglói Róna utca 1961 márciusától 1990 áprilisáig viselte a Lumumba nevet, amire már csak azért is emlékszem, mert gyerekkoromban sok időt töltöttem a nagyszüleimnél az azt keresztező Thököly úton. Nagyapám, aki jártas volt a történelemben mesélt is a kongói politikusról, mikor megkérdeztem, honnan ered az elnevezés. Bélyeggyűjtőként azt is tudtam, hogy Kongó Afrikában van és belga gyarmat volt. Filmes oldalról lévén szó, érdekességként megjegyezném, hogy a Róna utcában volt Európa harmadik legnagyobb filmgyára, 1964-től a Mafilm, jelenleg pedig a Nemzeti Filmintézet (és a TV2) található itt. 
Történetünk a gyarmatbirodalmak széthullásával kezdődik. A folyamat ’50-es évek második felétől indult és a ’60-as évek elejére már 30 független afrikai ország jelent meg a nemzetközi színtéren. A kétpólusú világrendszerben az Egyesült Államok és a Szovjetunió szépen felsorakoztatta maga mögé a baráti államokat az ENSZ-ben, majd újabb és újabb afrikai országok váltak függetlenné, melyek szavazataiért megindult a harc a két nagyhatalom között. Az egykori belga gyarmat Kongó biztosította a kaucsukot az első világháborúhoz, az uránt a második világháború atomkísérleteihez és végül a bombákhoz (és az erőművekhez), a rezet pedig a vietnámi háború során kilőtt millió tonnányi lőszerhez használták fel. Ma a mobiltelefonok, elektromos autók és ezer más, akkumulátorról működő dolog nélkülözhetetlen alapanyaga az, amit zömében itt bányásznak.
Nem csak szavazatokról volt tehát szó, hanem elképesztő értéket képviselő ásványkincsekről is, melyek bányászatáról, felhasználásáról és értékesítéséről sem az egykori gyarmattartók, sem pedig az újonnan bejelentkezők nem akartak lemondani. Rendszeressé váltak a puccsok, a polgárháborúk, az ásványkincsekben gazdag országrészek kiválása stb., az ENSZ részéről pedig megjelent a béketeremtés igénye és feladata…több-kevesebb sikerrel. Emlékezetes történelmi pillanat, amikor Hruscsov a cipőjével veri az asztalt a közgyűlés(b)en, amit ez a dokumentumfilm igyekszik tényszerűen bemutatni, nem csinál belőle sem bohócot, sem pedig gonoszt. Az Egyesült Államok természetesen ugyanúgy kavart a háttérben, mint mindenki más, azonban a külvilág felé teljesen új módszerhez folyamodott és amolyan békenagykövetként jazz zenészeket küldött az afrikai kontinensre, ezzel nyerve meg magának a helyieket. 
Patrice Lumumba egy tanult, művelt és intelligens politikus volt, aki átvezette Kongót a gyarmati sorból a független államok közé. Függetlenedési törekvései és mérsékelt baloldalisága miatt a Nyugattól nem sok segítséget kapott és viszonylag rövid idő alatt „megpuccsolták”. A dokumentumfilm azt a folyamatot követi végig, ahogy egy demokratikusan megválasztott vezetőt kiiktatnak hathatós külföldi beavatkozással, a nagyvilág közönye vagy érdemi cselekvés nélküli felháborodása mellett. A korszak atmoszférája adja az egész különlegességét, hiszen emberemlékezet óta így működik a világ és a politika. A történések olyan részletességgel és olyan hosszan kerülnek elmondásra, hogy az ember alig bírja követni és nagyon nehéz eldönteni, hogy a folyamatos zenei aláfestés ehhez milyen módon járul hozzá, maradjunk annyiban, hogy – legalábbis szerintem – meg nem könnyíti.
Az ember vagy dokumentumfilmet néz, vagy jazzt hallgat, ráadásul mindkettőhöz hangulat kell és még csak nem is ugyanaz a hangulat. A kettő ötvözése még akkor is megdolgozza a nézőt, ha egyébként szereti a jazzt és a dokumentumfilmeket, de még a bemutatott korszakot is ismeri valamennyire. A Háttérzene államcsínyhez kétségtelenül minőségi darab, van benne ötlet, na meg eszméleten mennyiségű kutatómunka (jegyzőkönyvek, archív felvételek, visszaemlékezések, interjúk, zenei betétek stb.). Mindenképpen megnézésre ajánlott, de nagyon rá kell hangolódni. Nem kérdés, bármit változtatnánk rajta, nem ezt a filmet kapnánk és talán még a cím sem ez lenne. Mondanivalója erősen aktuális, a zene pedig mindig is közvetítője volt a politikai szándéknak a kultúra mellett. 
