Fejlesztő: Infuse Studio; Kiadó: Silver Lining Interactive, Merge Games; Platform: PC, PS5, Xbox One, Xbox Series X|S
A művészi indie kaland folytatása ugyanolyan izgalmasan fest, de aztán a Spirit of the North 2-t jobban megismerve megint jönnek a gondok, mint az elődnél.
Esküszöm, hogy vártam és szeretni akartam a Spirit of the North 2-t. Aztán megérkezett és csak nem akartunk összebarátkozni. Az első rész ugyan nem volt régen, de vissza kellett olvasnom, hogy mit gondoltam róla (az még egy másik magazinnál jelent meg). Hirtelen belém hasított a felismerés – BAMM, hát pontosan ugyanez a gond itt is. Nem mondom hogy elég volna a cikket lemásolni és itt-ott átírni, de nagyon sok a hasonlóság.
Még 2019-ben jelent meg az előzmény (én egy évvel később a remastered verziót teszteltem már PS5-ön). Ahogy a folytatásban, ott is egy rókával kalandozunk egy szinte érintetlen, gyönyörű ősi világban. Mindkét játék teljesen erőszakmentes, a feladatunk a felfedezésben és a különféle fejtörők megoldásában, illetve kisebb ügyességi részek teljesítésében rejlik. A nagy különbség, hogy amíg az előzmény inkább egy lineáris, fejezetekre osztott struktúrát használt, addig a második rész egy kvázi open world terepet ad, hogy hadd szaladgáljunk kedvünkre.
Ezzel el is érkeztünk az első problémához. A Spirit of the North 2 készítői ugyanis ugyanazt a hibát követik el, mint az elődnél – nagyon nem fogják a játékos kezét. Értem én a művészi irányultságot és megvalósítást (ami egyébiránt becsülendő), amibe nem fér bele például egy nagy ocsmány piros nyíl, hogy erre menj, de azért láttunk már ilyesmire is kulturált példát. Hirtelen a Ghost of Tsushima szeles megoldása ugrik be. Ennek híján nagyon sokszor nem feltétlenül tudhatja a játékos, hogy mit csináljon, vagy merre menjen. marad tehát a felfedezés és a próbálgatás.
Amivel alapjában nincs is baj, csak hát a játék világa nem mindig egyenletesen érdekes, vannak jobban és kevésbé jól kivitelezett részek. Csúnyának nem feltétlen mondanám a grafikát, de igazán szépnek sem (visszanézve egyes esetekben lehet a régebbi játék jobban fest). A sok mászkálás tehát egy idő után már kevésbé lesz érdekes, pláne hogy az első részhez hasonlóan most is botrányos az irányítás. Rókánk elég darabosan mozog, ha lehasal (külön gomb van rá, de minek) akkor az istennek nem akar hamar újra felállni. Mindezt pedig tovább mélyíti, hogy a játék teljesítménye még performance módban is darabos, a tereptárgyak meg olyan módon vannak elhelyezve, hogy lépten-nyomon beakadunk, sőt a temérdek bugnak köszönhetően be is süppedünk akár a talajba, vagy sziklákba.
Visszatérve a játékmechanikához: a Spirit of the North 2 baja alapvetően mégis csak az, hogy sokszor elveszve érezheti magát a játékos, s mivel a környezet is ingerszegény, csakhamar unalomba fullad az egész kaland. Az előző részben legalább volt egy szellemróka társunk, aki gyakorta mutatta az irányt, de itt még az sem adatik meg, egy holló repül körülöttünk, de inkább csak látványelemként. Sajnos sokszor a térkép sincs a helyzet magaslatán, az egyik frissítés után például az egész terepre, vagyis a már felfedezett részekre is visszakerült az alapból mindenhol látható köd – hát nem voltam boldog tőle. Sajnos viszont így azt kell mondjam, hogy nem élményt jelent ezen a gyönyörű tájon kalandozni, hanem sokszor inkább kínlódás. Inkább csak egy leértékelés után javaslom a kosárba tenni.
Legutóbb ezt teszteltük:
