A föníciai séma (The Phoenician Scheme), rendezte: Wes Anderson, szereplők: Benicio Del Toro, Mia Threapleton, Michael Cera, Tom Hanks, Scarlett Johansson, Rupert Friend, Bryan Cranston, F. Murray Abraham, Willem Dafoe, Benedict Cumberbatch, Bill Murray, amerikai-német akció-vígjáték, 101 perc, 2025., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Szélhámosok kiskátéja
A Cannes-i Filmfesztivál farvízén evezve röviddel a világpremier után rengeteg országban moziba küldik az idén 4. Arany Pálma-jelölését begyűjtő Wes Anderson legújabb alkotását. A föníciai séma zenéjét, vizuális megjelenését és cselekményét tekintve szépen beleillik a sorba, magán viseli a különc rendező keze nyomát, akinek ezúttal sem tudtak nemet mondani az A-listás hollywoodi sztárok. Ha röviden kéne nyilatkozni róla, zavarba ejtően jó. 
Zsa-Zsa Korda (Benicio Del Toro) Európa egyik leggazdagabb embere, aki kétes üzletekkel tett szert vagyonára, nem csoda, hogy sokan szeretnék holtan látni. A sokadik sikertelen merénylet kísérlet után úgy dönt, hogy kilenc fia helyett egyetlen lányát teszi meg örököséül. Liesl (Mia Threapleton) azonban apácanövendék és nem különösebben érdeklik az anyagiak. Próbaidőt ajánl neki, mely alatt megismerteti vele a jövő zálogát jelentő projekteket.
Apa és lánya hat éve nem látták egymást, most azonban mégis együtt indulnak útnak, hogy a házitanító Bjornnel (Michael Cera) kiegészülve nyélbe üssenek egy hatalmas üzletet, amit a konkurencia természetesen minden eszközzel meg akar akadályozni. Fönícia földjén járva pénzemberek, kémek, bérgyilkosok, szabadságharcosok, uralkodók és egyházi vezetők keresztezik útjukat, melyek során üzletek köttetnek vagy éppen hiúsulnak meg. 
Amit látunk, az üzletelés és vagyonszerzés leggátlástalanabb módja, mely elsősorban a megtévesztésen, zsaroláson és hazugságon alapul. Senki nem bízik a másikban, csak a busás haszonban. Újra és újra rácsodálkozom, hogy képes egy ember ennyi abszurd dolgot megálmodni, mert bár a kitalált helyszínek, titulusok és nevek ellenére a történések, érzések és gondolatok akár valósak is lehetnének, valahogy ebben a felállásban mégis annyira Anderson-szerűek.
A téma mindig más, a megvalósítás az, ami sokadik alkalommal is csaknem ugyanaz, vagyis a színek, a formák, a látvány, a dinamika, a geometria stb. Szokás szerint a legkisebb szerepeket is nagyágyúk alakítják, Tom Hanks-től Bryan Cranstonon és Scarlett Johanssonon át Willem Dafoe-ig tucatnyi sztár megfordul a filmben, de a vágás, a fényképezés, a zene, a jelmez, a díszlet stb. is mind olyan nagy nevek munkája, akik már több alkalommal is együtt dolgoztak Andersonnal. 
A forgatókönyvíró-rendező zseniális elmével, hosszú ötleteléssel és kitartó munkával megteremtett egy világot, amiben most kedvére elbóklászik (sütkérezik?). Ami eddig is működött, ahhoz soha nem nyúl, kockázatot nem vállal, legfeljebb abban az értelemben, hogy előbb-utóbb ráununk. Ha beülünk rá, nagyjából tudjuk, hogy mit kapunk, különbség csak a látványt kiszolgáló történetben van, ami vagy bejön vagy nem.
Anderson természetesen továbbra sem az életben maradásért küzd, magabiztosan és megbízhatóan szállítja a kötelezőt. Nem kizárt, hogy filmjeivel az utóbbi időben több régi rajongót vesztett, mint ahány újat szerzett, de valószínűleg őt ez még nálam is kevésbé érdekli. A föníciai séma korántsem tökéletes, akadnak benne üresjáratok és lesz, aki unalmasnak találja majd, mert úgy érzi, semmi újat nem hozott az életébe, ráadásul az üzleti részét sem érti igazán. Emészthetőbb, mint az Asteroid City, A Grand Budapest Hotel babérjaira viszont egyáltalán nem pályázik, ettől függetlenül végig röhögtem az egészet, mert régi jó szokása szerint erősen épít arra a fajta fekete humorra, amit nagyon szeretek. 
