Rózsák háborúja (The Roses), rendezte: Jay Roach, szereplők: Benedict Cumberbatch, Olivia Colman, Kate McKinnon, Andy Samberg, Allison Janney, angol-amerikai vígjáték, 106 perc, 2025., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Egy házasság anatómiája
Az 1989-es klasszikus újra gondolásában felcserélődnek a szerepek, ami egy teljesen más helyzetet, ezzel együtt pedig egy teljesen más filmet eredményez. Három és fél évtized múlva már kevésbé fogunk rá emlékezni, de a jelenlegi felhozatalt tekintve egészen szórakoztató darab. 
Amikor a házassági tanácsadásról nevetve jön ki egy pár a tanácsadón viccelődve, az több, mint zavarba ejtő. Főleg, miután bent mindennek elmondták egymást. A sikeres építész Theo (Benedict Cumberbatch) és a sikeres séf Ivy (Olivia Colman) sorsszerű találkozásából szerelem, házasság, család és gyerek lesz annak rendje és módja szerint, de amikor a Theo önteltsége miatt szakmai hibát követ el és állás nélkül marad, minden megváltozik. Innentől ő vezeti a háztartást, felügyel a gyerekekre és intézi a család ügyes-bajos dolgait, miközben Ivy visszatér a gasztronómiához és egy nagyon sikeres, jól jövedelmező vállalkozást hoz létre szinte a semmiből.
Ez persze azzal jár, hogy a feleségnek nagyon kevés ideje marad a férjére és a gyerekekre, na meg saját magára. Kevesebb szex, kevesebb szenvedély, kevesebb anyai szeretet és ölelés, kevesebb énidő. A férj pedig igyekszik ezt az egészet a saját képére formálni (a lehető legjobban kijönni a dologból), kezdve azzal, hogy a gyerekeket a saját szája íze szerint neveli és terelgeti, mint ahogyan a háztartást is a saját szája íze szerint vezeti. Tény, hiányzik neki a munkája, hiányzik neki a szakmai közeg, az elismerés, a kreatív tevékenység, az alkotás folyamata. A frusztráció indulatokat szül, ami a másikon csapódik le.
Danny DeVito 1989-es rendezése, A rózsák háborúja egy nagyon szórakoztató, egyben elgondolkodtató film egy házaspárról, akik az önmegvalósítás záróakkordjaként – tulajdonképpen szó szerint – kinyírják egymást. Michael Douglas, Kathleen Turner és DeVito A samaragd románca (1984.) és A Nílus gyöngye (1985.) után már összeszokott hármasnak számítottak és a film – legalábbis számomra – annak idején úgy hatott, mintha egy kapcsolati trilógia lezáró része lenne. Warren Adler 1981-es regényének mozifilmes adaptációja során DeVito jó érzékkel vitte vászonra a 80-as évek Amerikájának a házasság intézményéről való gondolatait a sikeres vállalati jogász és a hivatásos anya történetén keresztül elmesélve.
Azzal, hogy egy férfi adja fel a karrierjét – bár ebben az esetben inkább kénytelen feladni – a film valóban nem evez új vizekre, hiszen ez bármennyire is új dolog, annyira azért mégsem új. A filmekben hol működik ez a dolog, hol nem, saját magam és ismerőseim tapasztalatai alapján a valóságról leginkább azt tudom mondani: itthon inkább az utóbbi. A magánélet és a karrier között lavírozva a családért az embernek áldozatokat kell hoznia, kinek többet, kinek kevesebbet. A 2025-ös változat a szerepek felcserélésével változtat az erőviszonyokon, ezáltal megváltoznak a célok, a tervek, a vágyak, a problémák és velük együtt a film dinamikája is, az érzelmek, a gondolatok, a humor, a harag, az irigység és az indulat stb.
A Rózsák háborúja kilóra megvette a szentimentális énem, amit igazából nem bánok. Több helyen is olvastam, hogy a férfi-női szerepek újragondolása okán a cselekmény már semmi újat nem tud elmondani, azaz teljesen felesleges volt megint feldolgozni, de ha már így alakult, az alkotók ezzel némileg elkéstek. Ezzel csak az a bajom, hogy filmben bemutatott férfi-női szerepek és családmodell a világ legnagyobb részén egyáltalán nem működik. Értem én ezen a kiindulási alapot, ahol a férj marad otthon a gyerekkel, hogy a feleség meg tudja valósítani önmagát.
Itt most nem arra gondolok, hogy a dolog eleve bukásra van ítélve, hanem arra, hogy sok helyen nincsenek rá felkészülve az emberek a régi beidegződések miatt. És igen, ez egy szórakoztató alkotás, amit az ember megnéz és valószínűleg rövid időn belül el is felejt, én pedig mást sem csinálok, csak elemzem és közben túlgondolom. A film végkimenetele azért az, ami és éppen azért nem változott a korábbi feldolgozáshoz képest, mert nincs indok a változásra. A kor szellemének megfelelően ugyanis hiába cserélték fel a szerepeket, hiába lettek maiak a szereplők, a problémák és az elvárások, mégis ugyanoda fut ki a történet. Mert a házasság egy kompromisszumokra épülő valami, ahol igazából tök mindegy, ki viseli a nadrágot, ha az a másikat ilyen mértékben frusztrálja. 
Colman és Cumberbatch szerepeltetése az angol vonalat hozza be a cselekménybe, a film erősen épít a british english sajátosságaira (szinkronosan nézni szerintem egyenesen bűn ezt a filmet, a néző sok mindentől megfosztja magát önként), az angol szokásokra, humorra és életfelfogásra. Amerikai közegbe helyezve mindezek még jobban érvényesülnek, az Andy Samberg és Kate McKinnon képviseltette amerikai házaspár ugyanakkor idegesítő és inkább felesleges. Nyugodtan kövezzenek meg a színésznő rajongói, mert bár Colman tehetsége elvitathatatlan és baromi jól működnek együtt Benedict kollégával (akinél csak két évvel idősebb), de végig az járt a fejemben, mennyi az esélye annak, hogy ők ketten összejöjjenek.
A Rózsák háborúja az angol nyelvnek, a színészi játéknak és a felvázolt helyzetnek köszönhetően nálam egészen jól működött, kifejezetten szórakoztató darab, de párterápiás célra csak mérsékelten ajánlott. 
