A hosszú menetelés (The Long Walk), rendezte: Francis Lawrence, szereplők: Mark Hamill, Cooper Hoffman, David Johnson, Garrett Wareing, Tut Nyuot, Charlie Plummer, Ben Wang, Joshua Odjick, amerikai horror, 108 perc, 2025., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Halálra szóló barátság
Az elképesztően tehetséges és ideje korán távozó Philip Seymour Hoffman fia, Cooper Hoffman és az Alien: Romulus androidja, David Johnson egy posztapokaliptikus Amerikában menetelnek a halálba a zsarnoki Mark Hamill utasításait követve. Stephen King még álnéven írt korai zsengéje évtizedek óta várt a megfilmesítésre, amit Az éhezők viadala filmek rendezője rutinosan valósított meg. A hosszú menetelés minden minimalizmusa ellenére is nagy vászonra kívánkozik.
Aki nem lép egyszerre, golyót kap a fejébe. Az ismert mondóka átiratával lehetne röviden összefoglalni az alternatív ötvenes évek Amerikájában játszódó történetet. Évekkel egy véres polgárháborút követően az ország még mindig nem talált magára, hol van már a nemzeti egység és a nagyhatalmi státusz. Évről-évre fiatal férfiak tucatjai vágnak neki egy végtelennek tűnő menetelésnek, ahol szenvtelenül likvidálják azokat, akik 3 mérföld/óra alá lassítanak, megállnak vagy elhagyják a kijelölt útvonalat. Három esélyed van, utána puff.
A győztes mindent visz, hatalmas vagyon üti a markát és ha ez sem lenne elég, teljesítik egy kívánságát is. Így van, gyakorlatilag bármit, amennyiben az nem a rendszer megdöntésére irányul. A menet élén az Őrnagy (Mark Hamill) megy (pontosabban egy járművel viszik), aki szembe fordulva a fiatalokkal buzdítja őket. A fiatalok pedig csak mennek és mennek, enni, inni, aludni, dolgukat végezni, pihenni sem állnak meg. Aki így tesz, az máris halott. A menetelők az egyes államok fiai és mivel egy csóró és lebutított társadalomról van szó, a köztük lévő különbségek leginkább az eltérő jellemükből fakadnak. A stratégiák is különböznek, mindenki máshogy osztja be az erejét. Van, aki sokat beszél, van, aki keveset és van, aki semmit. A többség megpróbál erősnek, keménynek, győztesnek látszani. Bár tudják, hogy legjobb esetben is csak egyikük marad(hat) életben, Raymond Garraty (Cooper Hoffman) és Peter McVries (David Johnson) barátságot kötnek és egymásba lelket öntve próbálják meg tartani a tempót.
A hosszú menetelés abszolút minimalista darab, a néhány katona és páncélozott szállító harcjármű, valamint a dzsip hátuljában álló Őrnagy kivételével senki nem kíséri a menetben résztvevőket. Időnként ugyan feltűnik egy bámészkodó helyi lakos vagy egy tisztelgő rendőr, de más életnek nyoma sincs. Elhullott állatok, kiégett autóroncsok, málladozó falú, üres épületek mindenfelé, kizárólag a megművel földek jelzik, hogy még nem néptelenedett el teljesen az ország és folyik bizonyos termelés.
Az útvonal kerüli a tömeget, a nagyvárosokat és bár látjuk a kamerát a harcjárműveken, egyetlen alkalommal sem mutatják a tévénézőket. Nincs stúdió, nincs műsorvezető, nem látunk be az otthonokba, nem tudjuk, ki és hogyan gyakorolja a hatalmat, sem pedig azt, mi lett az Egyesült Államokkal, amit mi ismerünk. A katonák és a menetelők között nincsen párbeszéd, előbbiek kizárólag vizet osztanak kérésre és végrehajtják a halálos ítéleteket azokon, akik a háromszori figyelmeztetés ellenére sem szedik össze magukat.
Bár hosszú menetelés a legtöbb helyen horrorként szerepel, de inkább thriller vagy még inkább lélektani dráma. Kilátástalan anyagi helyzetben lévő fiatalokról szól, akik egy jobb élet reményében teszik kockára az életüket, vagy csak a megváltást keresik. Ki hosszabb, ki rövidebb ideig él, ezalatt lehetősége van megosztani a többiekkel a gondolatait, barátkozni, ismerkedni, együtt ábrándozni és utálni ezt az állapotot. Garraty és McVriez köré kis csapat verbuválódik és bár kettejük viszonyán van a hangsúly, ahogy fogyatkoznak, úgy válik egyre csupaszabbá mindenki jelleme és kezdik el keresni egymás társaságát még a magányos farkasok is.
A cselekmény kizárólag a menetben résztvevők közötti interakciókból épül fel, közvetlen módon nem fogalmaz meg rendszerkritikát és megoldást sem keres a problémákra. Nem tudjuk meg belőle, hogyan jutottunk el ide és azt sem, hogy telnek ebben az alternatív valóságban a hétköznapok vagy hogy miért nem fognak fegyvert és fordulnak a rendszer ellen ezek a fiatalok. A történetben nincsenek szegények és gazdagok, nincsenek kiváltságosok, sem munkások, farmerek, hivatalnokok vagy politikusok. A cselekmény nem hagyja el az utat, nem tudjuk, mi zajlik az országban és a világban.
Amiért jó a film, hogy a fentiek ellenére – ezen a téren – mégsem lesz hiányérzetünk. A hasonló témájúaktól ugyanis megszokhattuk, hogy részletesebb magyarázattal szolgálnak a kialakult helyzetet illetően és megmutatják nekünk azt a világot, melyben játszódnak. Ezek elhagyása lehetőséget ad arra, hogy teljes figyelmünkkel a menetelőkre koncentráljunk, tényleg nem zavar meg semmi a fiatalok jobb megismerésében, gondolataik, tetteik értelmezésében.
Éppen ez a fajta koncentrált figyelem lesz az, ami kérdéseket vet fel – majd – bennünk, mert egyszerűen képtelenség úgy enni, inni, aludni és a dolgod végezni, hogy ne állj meg, de legalábbis ne lassulj le és szegd meg a szabályokat. Ha pedig ezek az alapszükségletek kimaradnának a filmből, meg sem történnének, a menetelők el sem jutnának oda, hogy agyonlőjék őket. Szerencsére – már ha lehet ezt mondani – az egymást követő emberi tragédiák berántanak minket, és miközben nézzük, kevésbé foglalkoztatnak és zavarnak minket.
A hosszú menetelés a részvevők jellemábrázolására helyezi a hangsúlyt, ezért csak a legszükségesebb mértékben ismerteti meg a nézővel a körülményeket. A menetelők egy elnyomó rendszerben élnek és tulajdonképpen egymás vetélytársai. Az ember ugyanakkor társas lény és még annak tudatában is képes közösségé formálódni, hogy az a közösség – szó szerint – halálra van ítélve. A kommunikáció, az empátia, a másik érzéseinek, gondolatainak megismerése, a barátságok, kötelékek kiépítése, az erre irányuló vágy határoz meg minket, még ha csak órákról, percekről is van szó. 
