Licorice Pizza – kritika


licorice pizza kLicorice Pizza, írta és rendezte: Paul Thomas Anderson; szereplők: Alana Haim, Cooper Hoffman, Mary Elizabeth Ellis, Danielle Haim, Este Haim, John Michael Higgins, Skyler Gisondo, Sean Penn, Bradley Cooper, Benny Safdie; ifjúsági időkapszula, 134 perc, 2021 (16)

Lett másodjára egy… Pizza

Paul Thomas Anderson egy elég személyes alkotással utaztat el minket Hollywood északi szomszédjába és 1973-ba, melyet fiatalkora, egy gimis fotózás, egy gyerekszínészként ismertté vált régi jó barátjának története és Tarantino ihletett. A Licorice Pizza szépen ráérősen, amolyan epizódról epizódra haladva ad betekintést a korszakba, de külsősként nem túl sok kapaszkodóval. Ezért jön kapóra, hogy főszereplőink nem sülnek föl debütálásaikkal, így aztán ifjúsági filmként a közeg beható ismerete nélkül is működik.

A személyesség nem merül ki a fenti listával, mert lényegében főszereplőink is beletartoznak. PTA nem egy emlékezetes szerepet osztott annak idején Philip Seymour Hoffmanra, már azelőtt, hogy 2003-ban megszületett volna fia, Cooper, aki most vette át apjától a stafétát. A női oldalt a Haim együttest alkotó három lánytestvér legfiatalabbja, Alana képviseli (rá is írta a karaktert), de az egész család szerepel többévnyi kliprendezés után. A film címe egy, a történet helyszínéről indult, majd hálózattá vált lemezboltról kapta a nevét, a zenei felhozatal pedig természetesen ott is kapható darabokból áll össze, akár egy „rádióműsor”. Anderson ebbe az érába született bele, kiskori szaladgálásai idejéről (amik a vásznon is többször visszaköszönnek) pedig ez a név az egyik első, ami beugrik neki. A fotózás se áll távol tőle, az ezredforduló körül szemtanúja volt az egyik középiskolában annak, ahogy próbál bevágódni valaki egy nálánál kb. 10 évvel idősebb tanársegéd fotóslánynál.licorice pizza hoffmanEz már akkor megihlette egy hasonló, felnőttes, de mégis tiniszerelem elmesélésére. Ehhez adta még hozzá barátja, a gyereksztárként induló, diákként vízágy boltot és játéktermet nyitó, majd ma már zenés-filmes producerként ismert Gary Goetzman történetét, az olajválságot és némi politikát is. Egy cameóra még beköszön az asszonypajti, Maya Rudolph, 4 gyerekük és jó pár barát és ismerős kisebb szerepekben, köztük Michael Giacchino fia is. Így állt össze a mozi, ami nem egy ismertebb hollywoodi históriát másít meg, mint Tartantino, de a talán még belsőségesebb utalgatások közepette legalább elmesél egy aranyos, cuki love storyt.
Mert bizony ez egy túlontúl bennfentes környezetnek érződik, bármennyire is remek a korkép, valóságos időutazás, ha egyszer nem ismerjük behatóan a témákat vagy a fiktív alkotásokká változtatott, de a valóságra mutató easter egg-get. Szerencsére viszont nem ül rá ez a filmre, hisz sokszor nem kell tudnunk, pontosan kiket (vagy kiken alapulva) látunk, mert az adott karakterszínész, esetleg nagynév ellopja azt a pár percet és a figura maga marad úgy megírva/eljátszva/ábrázolva, hogy az adott rész szórakoztató legyen. Persze csak akkor, ha sikerül ráhangolódni. licorice pizza 1Egyrészt a cselekmény nem siet, a két és negyedóra a fősztorinak baromi sok, de beszélhetünk-e egyáltalán fősztoriról azon kívül, hogy drukkolunk a fiatalok szerelmének? Egyszerűen annyira akadozott és szerteágazó, hogy tényleg nincs igazán összefüggő történés főszereplőink kémiáján kívül. Esetleg még a családjaik és barátaik, de azok is csak úgy, ahogy. Egy ilyen felépítmény pedig egész biztosan sokakat tud zavarni, mert nagyon nem érezni az A-ból B-be haladást, bár még mindig jobban, mint Tarantinónál. Az jelenthet még ilyenkor némi mentsvárat, hogy az adott kis történetecske épp mennyire jó. Nos, ebben is van ingadozás, de egyértelmű csúcspont is, ráadásul a hosszabb fajtából. Különben nincsen felosztva tényleges fejezetekre a film, csupán érezni, hogy az átlagosnál sokkal jelentősebben különölnek el bizonyos jelenetek, illetve indulnak be még bőven másfél órán túl is új szálak. Viszont ebben nincs semmi olyan művészkedés, amin a Volt egyszer egy Hollywoodban sokan fennakadtak. Próbál tehát nyitni az átlagnéző felé, de nem mindig és mindenben sikeres ebben. Akiket viszont a coming of age vonal érdekel, azok se most kapják meg a legjobbat a műfajból, de sokkal jobban járnak, mint akiket más csalogatna.licorice pizza hoffman 1Alana Haim és Cooper Hoffman ugyanis remekül vizsgáznak bemutatkozásukkal, közülük pedig a lány sziporkázik jobban, de ez valahol az írásnak és a karakternek köszönhető. Mindenesetre ő volt a díjszezon során (a CODA Emillia Jones-a mellett) a legtöbbször előjövő név a sok helyen létező év felfedezettje/fiatalja kategóriában és teljesen jogosan. Évtizedes fellépői múlttal és Anderson kamerái mögött persze nyilván nem illetődött meg és biztos segített neki, hogy rá van írva a szerep, de ettől függetlenül van benne egy olyan kisugárzás, amit valamennyire biztosan tudna kamatoztatni máskor. Hoffman egy fokkal visszafogottabb, de badarság azt gondolni, hogy csak haveri alapon lett ráosztva a 15 éves srác, nála inkább a korához nem passzoló kinézete zökkenthet csak ki. Az apjához egyelőre nem látom értelmét mérni, azért Gandolfiniéknél mégiscsak konkrétabb volt a helyzet. Ketten viszont pompás dinamikát visznek vászonra, sok alig észrevehető részlettel és jelentésbeli töltettel, amiknek felfedezését mindenkinek magára bízom, de előny, ha megéltünk hasonlót.licorice pizza 2Tucatnyi jellegzetes mellékszereplőt kapunk, párat ki is emelnék. John Michael Higgins az egyetlen a mostani felsorolásból aki a történet két külön pontján is felbukkan, nem csak egy „blokk” ideje alatt. Mint az egyik nevettetőnk, a hozzá kapcsolt visszatérő geg és annak lecsapása egyértelműen olyan poén, amiből később összevágva sokat megosztott poszt válhat. Skyler Gisondo a jóképű tinisztárként már nem csak egypoénos megosztásként tetszeleg, de történetszálának vége egy zseniálisan előadott jelenet, ami szintén vírus-videóalap. Benny Safdie nem filmszakmai arcot, hanem egy jelentős történelmi politikust (akiről az átlag magyar amúgy se hallott) játszik, ő nem poénnak van itt, általa a politika(i korrektség) érkezett az összképbe, egy karizmatikus nagyjelenet viszont csurran-cseppen neki is.
licorice pizza sean pennÉs ott van a két nagyágyunk: a William Holden + Steve McQueen keveréket játszó sármos, de kissé őrült filmcsillagot Sean Penn tálalásában kapjuk, de az igazi MVP Bradley Cooper, aki aztán tényleg megérdemelte volna ezért a pár percért is azt a sokak által hiányolt Oscar-jelölést. Ha már jelölések, az MGM-nek az Esőember óta nem volt ekkora jelenléte a gálákon egy filmmel, mint most, de érdemi esélye csak a forgatókönyvek között van némi, ami hiába rejt túlnyújtásokat és nagyon belsős poénokat, a legjobb kategóriából a Ne nézz fel! után még így is ez a legeredetibb (kb. a Belfasttal egy szinten, csak más arányokkal), szóval nem lehetne a még szoborra váró PTA-től sajnálni az esetleges díjazást. Az a pár tényleg igen emlékezetes poén, a nagyon szépen adagolt egyéb humor és a korrajz univerzálisabb elemei miatt meg is érdemelné. A rendezéssel sincs gond (jobb a Fantomszálnál), a sok külső helyszín a ’73-ra változtatás után pedig simán felér Tarantinóhoz és Edgar Wrighthoz, bár ugye a Soho is a ’60-asokba kalauzolt.licorice pizzaJonny Greenwoodnak nem hiába ez a legfeledhetőbb 2021-es zenéje (a Spencer és a Kutya karmai között mellett), de a válogatott licenszelt dalok felérhetnének egy Király válogatáskazinak is Űrlord archívumából, noha még pont a komolyabb rock és disco bumm előtt vagyunk épp, illetve nem túlhasznált dalokat kapunk. Az operatőri munka is tele van szépségekkel (nem művészileg), de a legfeltűnőbb inkább a valódi filmre való forgatás miatti régimódi látvány, ami csak pluszban ad a jelmezeknek és a kellékeknek a korképbe. Így tényleg picit olyan, mintha akkoriban készítették volna, csak most találták meg a polc mélyén.

A Licorice Pizza egyik elemében sem kiemelkedő, de ha sikerül ráhangolódnunk, akkor minden elemében kellemes, amennyiben elengedjük a bennfentesebb utalások dekódolását. Szereplői és humora a helyén vannak, de hossza és dramaturgiája sokakat kikezdhet, akik nem 1973 vagy a két fiatal kapcsolata miatt kezdenek bele. Mert azok nélkül tényleg nincs semmi támpont, ami – akár a túl nagy elvárások – könnyen nagy csalódáshoz vezethetnek. Viszont van szíve és pár tényleg kultpotenciális pillanata, ami miatt nem csak egy egyszeri Anderson vagy díjszezonos moziként tekinthetünk majd rá, hanem simán újranézősként is máskorra.

Annak pedig örüljünk és használjuk ki, hogy moziban nézhető, mert az Amazon üzlet után Bondon kívül a franc tudja, még hányszor láthatjuk az MGM logót a nagyvásznon és nem egy streamingfelület egyik szegmenseként vagy a sokadik Tom és Jerry ismétlés közepette. Alana Haim pedig mielőbb jelentsen be újabb filmes projektet, mert látszólag van érzéke hozzá!75

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Robert Pattinsonos Batman is kijött volna 20 dollárból, mert ez a változat is üt
Következő cikk Shadow Warrior 3 – játékteszt