Steve (Steve), rendezte: Tim Mielants, szereplők: Cillian Murphy, Tracey Ullman, Jay Lycurgo, Douggie McMeekin, Emily Watson, ír-angol dráma, 1 óra 33 perc, 2025., korhatár: 16+ Netflix
Egy nap, amitől Cillian Murphy utolsó szeplője is folyamatos krízisben
Max Porter nálunk 2024-ben megjelent kisregényéből készült a Steve című film, ami egy átlagos(nál nehezebb) napját mutatja be egy gyerekközpontú, speciális javító-nevelőotthonnak az 1990-es évek Angliájában, ráadásul mindezt dokumentarista stílusban elmesélve. Nehéz mozi, és nem csak a témája, hanem a vizuális nyelve miatt is, viszont Cillian Murphy jutalomjátéka, kétségtelen.
Aki ismeri Max Porter korábbi könyveit (A bánat egy tollas állat, Lanny), az tudja, hogy általában rövidek, szép kiállásúak, és annak ellenére, hogy rendszerint elvesznek a polcokon a méretük miatt, a megvásárlója (kikölcsönzője) végül egy sokkal nagyobb, és nehezebb történetet kap velük, mint amilyenre számított. Ez a film is Max Porter egy 2023-as kisregényéből készült (fordításban is csak 136 oldalban jelent meg nálunk, szintén Totth Benedek munkájaként). Cillian Murphy volt a megfilmesítés fő mozgatórugója, aki nem csak főszereplője, de egyben producere is a Steve-nek, és nem mellesleg nagy rajongója az írónak is.
A könyv eredeti címe Shy volt (az egyik bentlakó gyereket hívják így), míg a film Cillian Murphy karakterének a nevét kapta. Ő az egyik gondozó Stanton Woodban, ebben a fiktív angol állami intézetben, ahol a történet játszódik. Az itt lakók a törvénnyel összeütközésbe kerülő, esélytelen, máshonnan kidobott középiskolás fiúk kis csoportja, akik egy amolyan pilot projektként kapnak még egy utolsó esélyt a segítségre néhány elkötelezett nevelőtanár mellett.
Egy nap alatt játszódik a film, és habár egy átlagos hétköznap is extrém kihívásokat tartogat ebben a légkörben, ez a mai ráadásul egy forgatócsoporttal is terhelt, akik a 90-es évek érzéketlensége és szenzációhajhászása mellett arra is kíváncsiak, hogy megéri-e állami támogatással fenntartani ezt az iskolát. De ugyanez a nap az, amikor a Stanton Woodnak helyet adó tulajdonosok és a helyi képviselő is előre bejelentett látogatásra készül. A filmbe tehát bele van táplálva a konfliktusok sora, és ezeket meg is kapjuk, gyakorlatilag egy folyamatosan fenntartott feszültségként, ami bármikor robbanhat. Ezek alapján viszont még mindig lehetne ez egy nehéz, de azért csak a szokásos módon elmesélt film is, a legnagyobb kérdés ebben az esetben az, hogy hogyan sikerült, ha sikerült egyáltalán Max Porter történetmesélési stílusát átadni?
A rövidség pipa, másfél óra az egész, habár itt is igaz lesz, hogy belül nagyobb, mint kívül, mert többnek érződik, jóval többnek. Ráadásul azzal, hogy főszereplőt váltottak, deklaráltan más lesz a film hangsúlya is. A robbanásközeli helyzetet dokumentarista, kézikamerás stílussal érik el, ami magával hordozza azt, hogy nézőként is komforttalanná válik végigülni. A szaggatottsága miatt csak intenzív ízelítőket kapunk sokkal nagyobb történetekből, néha ráadásul egyenesen a fókuszon kívülről érkezve. Darabokban, egyes szereplők által említve szedjük csak össze a morzsákat, ráadásul a szemszög és a hitelesség is folyamatosan változik, ugyanis a filmes stáb miatt a fiúk a kamerának is játszanak. Ezekből az elhullajtott cafatokból kellene összerakni azt, hogy mi is az életük, miközben megállás nélkül újabb benyomások, újabb remegő kapkodás és szuperközelik telítik túl a vizuális befogadóképességünket.
A karakterek pedig ezalatt is végig szenvednek. Ki jobban, ki kevésbé, a legtöbbet talán a könyves és a filmes címszereplők, nem hiába kapcsolódik össze az életük. Jay Lycurgo arcának minden rezdülését ismerjük a történet végére (és milyen jól is tesszük), de Cillian Murphy össze szeplője is a reménytelenség metaforájává válik a másfél órás együttlétünk alatt. Talán soha korábban nem láttuk még őt ilyen közelről és ilyen hosszan, de kevés alkalommal nézhettünk egyébként is szétesést és próbálkozást ennyire az arcunkba tolva. Színészileg mindenki magasan az elvárások felett teljesít, ám ebben az esetben valahogy ez az intenzív jelenlét sem könnyíti meg a befogadást. Túlságosan valóságos itt végig minden. Apró életdarabok a celluloidon. Apró halálok, amiket a leggyakrabban észre sem veszünk. Nehéz és dühítő. Megéri, de fáj.
