Casino, rendezte: Martin Scorsese, forgatókönyv: Nicholas Pileggi, Martin Scorsese, producer: Barbara De Fina, szereplők: Robert De Niro, Sharon Stone, Joe Pesci, Don Rickles, Kevin Pollak, James Woods, operatőr: Robert Richardson, vágó: Thelma Schoonmaker, gyártó: Universal Pictures, Syalis D.A., Légende Entreprises, De Fina/Cappa, amerikai gengszterfilm, 178 perc, 1995 (R), Universal Pictures
Scorsese minden(ki)t feltesz a feketére
30 éve, 1995. november 15-ént mutatták be Martin Scorsese megkerülhetetlen klasszikusát. Ami nem csupán gengszterfilm, hanem egy vérrel, bűnnel és árulással átitatott brutális tanmese is, nem annyira a szervezett bűnözés működéséről, mint inkább az emberi természet determináló hatásairól.
„Kaszinót vezetni olyan, mintha az ember legálisan bankot rabolna. Az olyan fickóknak, mint én is, Las Vegas tisztára mossa a bűneit. Az egész olyan, mint egy erkölcsi kocsimosó.”
Martin Scorsese az 1990-es Nagymenők megrendezésével hosszú idő után újra a közönség és a szakma figyelmének középpontjába került. Azt követően, hogy a zajosabb sikerek jó pár évig elkerülték, Henry Hill viszontagságos életének és az olasz maffia szigorú szabályainak, majd eme szabályok végzetesnek minősülő fellazulásának bemutatása elhozta számára az újabb aranykort. Nem utolsó sorban ez és az egy évvel későbbi a Cape Fear – A rettegés foka a rendező második nagy korszaka előtti utolsó két mozija volt, melyek tematikájukban a klasszikus scorsese-i hagyományokhoz és gondolatvilághoz tartoztak. Ezt azért fontos megemlíteni, mert az 1995-ben bemutatott Casino ismételten a szervezett bűnözés árulással és persze az elkerülhetetlen bukással teli kegyetlen világát vizsgálta, és színészei, valamint tematikája okán legtöbbször pont a Nagymenőkhöz hasonlítják.
Azontúl, hogy a felsorolt tulajdonságok miatt már alapból is elkerülhetetlen, hogy egymás mellé tegyük a két filmet (és éles vitákat folytassunk arról, hogy a kettő közül melyik a jobb), tüzetesebben megvizsgálva rájöhetünk, hogy Scorsese szinte merőben más megvilágítást használ a Nagymenők párjaként, vagy kisöccseként emlegetett Casinóban. Bár a közönség valószínűleg addig fog vitatkozni azon, hogy melyikük is kerülne ki győztesen a szorítóból, amíg az ember a Föld talaját tapossa. A minden hájjal megkent, tehetséges északi simlisekből Vegas-i kiskirályokká avanzsáló, majd a hatalomtól és a szerelemtől megrészegülő, végül emiatt az égvilágon mindent elbukó gengsztereinek története több szempontból is érettebb, összeszedettebb és kiforrottabb, mint a klasszikus maffia-rendszer meggyengülése következtében teret nyerő, majd azt leromboló gátlástalan, mindenre és mindenkire fittyet hányó. A Casino befutott, de még így is feletteseik uralma alatt létező egykori utcagyerekeihez képest is sokkal kisstílűbb bűnözőinek krónikája.
Ennek, na meg annak köszönhetően, hogy Scorsese vissza-visszatérő témáinak ismételt felhasználásával sokkal mélyebbre ás le a „kapzsiság-erőszak-bűn” szentháromságának sötét gödrébe, mint a Nagymenőkben bármikor. A Casino tökéletesen megállja a helyét önmagában nézve is, egyúttal korai hírnöke Marty bácsi kései érájának, amikor olyan emberekről mesélt, akik olyan szigorú kódrendszer szerint élték életüket, amit végül elsöpört egy új világrend.
A Casino (részben) erről is szól: egy csapat zsivány gengszterről, akik megkapják a nagy lehetőséget, egy időre övék lesz a világ, aztán annak rendje s módja szerint mindent elba**nak – és ezek után Las Vegas már sosem lesz ugyanolyan, mint előtte volt. Ha végigtekintünk a rendező több, mint ötven éves pályafutásán, könnyen észrevehetjük, hogy Scorsese gengszterfilmjei a Casinóig bezárólag egy karaktereikben és történetükben egyáltalán nem összefüggő, témaválasztásukat nézve azonban egy három felvonásra tagolható trilógiát alkotnak, amely az olasz maffia piramisának három nagy szintjét mutatja be lépésről lépésre.
Az Aljas utcák a kiindulópont: a szervezett bűnözés legalsó fokára kalauzol el minket, ahol pitiáner, az élet mindennapjainak nyűgével küzdő emberek próbálnak egyről a kettőre jutni, miközben gyermeki szemmel tekintenek az irigyelt nagykutyákra – ezért az első felvonás lényegében a gyermekkor és az azzal járó álmok és komplexusok metaforája. A Nagymenők egy fokkal feljebb lép: főhősei még mindig kisstílű katonák, azonban ők már minden erejükkel azon vannak, hogy magasabbra törjenek, és végül többek közt ez is lesz a vesztük: az álmok tovaszállnak, a határokat nem ismerő gengszterekre pedig hidegvíz zúdul, amikor betör a kőkemény valóság, valahogy úgy, ahogy a felnőttkor a gondtalan, negédes gyermeki évek után. A Casino ebben a kontextusban az abszolút csúcspont: az egykori utcakölykök a húsosfazék közelébe kerülnek, ám jóval nagyobbat markolnak abból, mint amennyivel valójában elbírnak.
A maffia Las Vegas-i csúcsán üldögélve ássák meg a maguk sírját és helyezik a fejük fölé Damoklész kardját, ami persze végül lesújt rájuk. A sok apró hasonlóságon kívül, ami leginkább közös ebben a három filmben, hogy a főszereplők végeredményben azt kapják, amit megérdemelnek. A bukáshoz vezető út ugyanúgy hullákkal, átverésekkel és erkölcstelenséggel van kikövezve, mint az örvény, amit túl kell élni a felemelkedéshez. Utóbbi esetben (mármint, ha hagyományos értelemben vett felemelkedésről beszélünk) Scorsese felrúgja a szabályokat Nicholas Pileggi forgatókönyvíróval együtt (aki a Nagymenőket és a film alapjául szolgáló igaz történetet elmesélő regényt, majd pedig a Casinót (szintén a valóságban is megtörtént eseményeit bemutató könyvet) írta), mert olyan karaktereket tesz meg főszereplőinek, akik már valakik a maffián belül, és így kapnak még nagyobb hatalmat – és innentől fogva a hangsúly már azon van, hogy mit kezdenek vele.
Ennek elmesélése három fontos, önmagukban is piszkosul erős, ám együttvéve egyenesen zseniális és felülmúlhatatlan alkotóelemből tevődnek össze – és bármilyen meglepő, ezek közülük egyik sem a történet, ami tradicionális értelemben nézve nincs. Hol lazán, hol szorosan összefüggő események vannak, és ezek láncolata alkotja a filmet, cserébe olyan sodró lendületű a cselekményvezetés, hogy a háromórás játékidő könnyűszerrel érződhet akár harminc percesnek is.
Amik viszont az első összetevőt alkotják, azok a karakterek és az őket eljátszó színészek. Ász Rothstein (Robert De Niro, aki akkoriban még a tőle megszokott profizmussal hozta a visszafogott, de néha-néha türelmét vesztő nagymenő hazardírozót) már a sztori elején szilárd, betonbiztos és megalapozott egzisztenciával rendelkezik. A rábízott kaszinót is teljes magabiztossággal vezeti (ez különösen úgy szép teljesítmény, hogy mindezt csökött agyú nagyfőnökök, pszichopata gengszterek és korrupt rendőrök között teszi), aztán persze jön a két meghatározó személy, aki rendesen beleköp a levesébe.
Egyikük Nicky Santoro (a való életben Anthony Spilotro néven futott, amíg utol nem érte ugyanaz a végzet, mint amit ebben a filmben láthatunk), egy igazi, kisebbségi komplexussal küszködő elmebeteg, egy két lábon járó időzített bomba, bármikor felrobbanhat – ha pedig ez megtörténik, akkor jobb, ha nem állsz az útjába, mert ő szemrebbenés nélkül gyilkol le bárkit.
Amikor szóba kerülnek a Nagymenők és a Casino közti hasonlóságok, a legtöbben a Joe Pesci által megformált karaktereket hozzák fel, miszerint az előbbi film Tommy DeVitója és az utóbbi gengszter-eposz Nicky Santorója kvázi ugyanaz a figura, Pesci pedig ennek megfelelően mindkét műben ugyanazt a figurát hozza – legalábbis sokan ezt állítják, viszont ez nem egészen fedi a valóságot. Ugyan mindkét figura zárt osztályról szalajtott őrült, de DeVito csupán egy egyszerű, piti gyilkológép (igaz, annak zokszó nélkül tökéletes és szórakoztató), Santoro ezzel szemben sokkal disztingváltabb és komplexebb személyiség, aki sokkal magasabb körökben mozog, részben pont azért, mert sokkal csiszoltabb a stílusa és mérföldekkel élelmesebb. Sőt, mi több, még azt is megkockáztatom, hogy Pesci alakítása itt mérföldekkel jobb, kifinomultabb és zseniálisabb (ha a Casino előbb kerül a mozikba a Nagymenőknél, nyilván csont nélkül elvitte volna érte az Oscart).
Aztán ott van a második fontos összetevő: a szövegek. De még milyen szövegek! Az egy dolog, hogy a „fuck” szó összesen 398-szor hangzik el a filmben (Scorsese másik mesterművében, A Wall Street farkasában még ezt is felülmúlta), az meg egy másik, hogy a briliáns magyar szinkron (szigorúan az eredeti!) anyanyelvünk választékos szókincsének megfelelően csűri-csavarja ezeket a káromkodásokat, de még ezen felül is rengeteget dumálnak a filmben, annyira, hogy a sztori három narrátort is elhasznál.
Ászt, Nickyt (érdemes odafigyelni, hogy az ő szövegei mikor érnek véget – mesteri húzás, ahogy az elején elhitetik velünk, hogy ő is túléli a filmet, aztán a narrációt hirtelen félbeszakítják a baseball-ütők és a gengszterfilmek egyik, ha nem a legfelkavaróbb haláljelenete), és egy ízben még Frank Marino is becsatlakozik. Ezek a tulajdonságok (amihez még az is hozzátesz, hogy De Niro és Pesci párbeszédei nem mindig voltak megírva, és néha-néha improvizálniuk kellett) egyfajta dokumentarista ízt adnak a filmnek, ami így olyan lesz, mint egy dramatizált ismeretterjesztő műsor, nem annyira a szervezett bűnözés működéséről, mint inkább az emberi természet determináló hatásairól.
És itt érünk el a harmadik, egyben utolsó összetevőhöz: a remek narratívához és a karakterek egymáshoz fűződő viszonyának bukást elősegítő formálódásához. Ász balga módon akkor követi el élete vitán felül legnagyobb hibáját, amikor elveszi feleségül Gingert (Sharon Stone karrierje legjobb formáját hozza, elnyerte érte a Golden Globe-ot), akit már merőben más dolgok mozgatnak, mint a másik két főszereplőt. Nála a pénz nem afféle plusz jutalom, mint Ásznál (nem a zsozsóért teszi, amit tesz, hanem egyszerűen csak élvezi, amit csinál), vagy eszköz, mint Nickynél (a dollárkötegek által akar nagyobb hatalomra szert tenni), hanem cél – így végül a pénz (sok más gengszterfilmmel szemben) inkább csak felszínre hozza igazi természetüket, mintsem megváltoztatja őket. Stone nem csupán egy kötelező mellékszereplő vagy a cselekménybe görcsösen beleerőltetett holtsúly, amit elejétől a végéig cipel magával a film: lényegében ő fejezi ki azt az örökös életbölcsességet, hogy a mérhetetlen lelki sebeket nem lehet kövér zöldhasúakkal begyógyítani, ahogy érzelmeket sem lehet valakire rákényszeríteni és bankszerűen kezelni.
Ezért, bár a film elején Ginger ébreszthet valamiféle szimpátiát a nézőben (foglalkozásától függetlenül), ám idővel nem csak róla, de mindhármukról, Ászról, Nickyről is lehullik a hatalom és a pénz irigylésre méltó, mámorító varázsa. Amiből az a cseppet sem új keletű, mégis az emberiség történelmével egyidős, kikophatatlan következtetés vonható le, hogy hiába a mámor, a luxus és a fényűzés, lehetetlen megváltoztatni valakit, bármennyire is igyekszünk (Ász már tudta ezt az elején, mégis hitt Gingerben). Harminc éves barátság ide vagy oda, amint repedések jelennek meg a felépített és megélt álomvilág törékeny porcelánján, szép lassan megszűnik teljes értékűnek és őszintének lenni, és végül már nem számítanak az eltelt esztendők, a közösen átélt élmények, csak két, egymástól különböző értékrend marad (Ász vágya a megnyugvásra és Nicky uralkodni akarása), melyek elkerülhetetlenül ütik egymást.
De hát ilyen a barátság és ilyen a szerelem is: sokszor illúzió csupán, és válsághelyzetben derül csak ki igazán, milyen erős – jelen film esetében csak annyira, hogy végül elszabadítja a poklot, és elhozza a sorsszerű, jól megérdemelt bukást, ahogy az egy minden magára valamit is adó gengszter-eposzban kötelező. Ami a Casino esetében különösen brutális és megsemmisítő: mindenki megkapja a maga jussát, és közben tucatnyi kérdés merül fel a nézőben, amely alapján határozottan konstatálhatjuk, hogy Scorsese erős hívői mivoltát is belepréselte a filmbe.
Számtalan produkció mutatta már be az amerikai álom árnyoldalait, de talán még egy sem tette ezt olyan hatásos és letaglózó módon, mint a Casino – amely egyúttal (bár nem szándékosan) előre vetítette a jelenkort, amikor a nagyvállalatok mindent gátlástalanul és lelkiismeret-furdalás nélkül bekebeleznek. Azok a nagyvállalatok, akik Vegast is Disneylanddé alakították – de hogy melyik rendszer a jobb, annak eldöntését már a nézőre bízza.
Ahogy azt a csillapíthatatlan hosszú évek óta zajló és mindig vissza-visszatérő vitatémát, hogy melyik a jobb film a Nagymenő vagy a Casino? Mivel ilyen kérdésekkel kapcsolatban egyszerűen nem létezik egyetemes igazság, így ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. A Nagymenők feszesebb, pörgősebb, azonosulásra alkalmasabb, a Casino azonban letisztultabb, kiforrottabb, ha úgy tetszik stílusosabb – bár néha-néha előbbi mellett kis túlzással csak annyi érv szól, hogy korábban került mozikba utóbbinál. Ettől függetlenül egyik film nagyszerűségét és érdemét sem szabad lekicsinyelni. A Nagymenők már témája (a gengszterekre rátelepedett hollywoodi máz illúzióromboló levakarása) miatt is bőven megérdemli, hogy előrébb helyezzék a rangsorban, de azért senkinek sem lehet oka szúrós szemmel nézni arra, akinél a Casino az abszolút nyerő.
