Éden (Eden), rendezte: Ron Howard, szereplők: Jude Law, Vanessa Kirby, Daniel Brühl, Sydney Sweeney, Ana de Armas, Felix Kammerer, amerikai thriller, 2 óra 9 perc, 2024., korhatár: 16 év
Az ember vesztette el a Paradicsomot
Az Éden egy emberi karakterekre építő, inkább színházakban megszokott kamaradarab, ami talán a filmvászon végtelen tágassága miatt mégsem lett olyan fülledt és feszült, mint lehetett volna. Darwini kiválasztódás igaz történet alapján, egzotikus helyszínen, Oscar-díjas rendező tálalásában, jól csengő nevekkel. 
A film megtörtént eseményeket dolgoz fel. Friedrich Ritter (Jude Law) berlini orvos volt, aki az I. világháború után elvesztette a hitét az emberiségben. 1929-ben hajóra szállt tehát, hogy korábbi páciensével, aktuális szeretőjével Dorával (Vanessa Kirby) hátat fordítsanak a világnak, és Darwin tiszteletére a Galápagosra költözzenek, az érintetlen természetbe. A nagy gazdasági válság miatt (és némi ügyes önreklámnak köszönhetően) gyorsan világhírűek is lettek, és egyre többen meg is próbáltak a nyomukba szegődni. Rittert ez megerősítette a döntésében, és lassan kiválasztott prófétaként tekintett saját magára, főképp, mert tényleg kevesen bírták ezeket a nehéz környezeti viszonyokat.
A Wittmer házaspár (Daniel Brühl és Sydney Sweeney) már az újságcikkek miatt, mint utolsó lehetőség jöttek erre a szigetre, és maradtak is, reménykedve Ritterék jószándékában, de ők csak nehézséget láttak bennük. És ha ez nem lett volna még elég, egy különös hármas is megérkezett nem sokkal utánuk: a bárónő (Ana de Armas), és az ő két, egymással folyamatosan versenyeztetett szeretője, Rudolp (Felix Kammerer) és Lorenz (Toby Wallace). A bárónő viszont nem volt igazi bárónő, ehelyett csak egy tehetséges csaló, de mint olyan, jól ismerte az emberi gyengeséget, és pillanatok alatt használni is tudta. Nem csoda hát, hogy egy idő után már ő lett a sziget nevezetessége, némafilm is készült róla, a háttérben már egy hotel megvalósítását tervezte.
Habár a történet a II. világháború előtt játszódik, de megeshetne ez bárhol és bármikor. Például most is. Valószínűleg ez az előnye az érintetlen vadonnak (amennyiben van még olyan): ősi túlélési ösztönöket hoz elő, az embert pedig lebontja a legalapvetőbb elveire. Miben hisz? Mi a célja? Mit tud kezdeni egy másikkal? Mi marad belőle? Az Éden válasza erre az: nem sok. A nehézségekre válaszul minden szereplő előbb-utóbb egy-egy ideává válik. Ritter a kvázi hippi modern Robinson, Wittmerék a túlélő és pragmatikus család, akik olyanok, mint a hangyák a nyáron: dolgoznak, gyűjtögetnek. És velük szemben ott van a tücsök, a bárónő és a parazita hármasa, akik másokon és másokból élnének.
A történet tehát nem az a kedves-kalandos mese, amit Ron Howard mosolygós arca mögé képzelünk. Inkább olyan, mint ami egy feszült színházi előadás is lehetne. Az anyag jó (néha az igaz történet nem elég drámai, de ez bőven túlmutat azon), a színészek szintén, mégis a tágas tér és a természet buja zöldje mintha kibúvót adna a szereplőknek. Ettől pedig valahogy oszlik a feszültség is. Eredetiben hallgatva ráadásul még az akcentusok is lecsúsztak a képernyőről, nem a tehetség-tehetségtelenség tengelyén, hanem mert mesterkéltnek tűntek, mintha bármikor felbukkanhatna valahol Poirot bajsza.
Az is lehet persze, hogy csak nekünk nem működött ez most, mert kézzelfogható nagy hibát nem lehet benne találni. Csak valahogy az első pillanatban leakadtunk arról a horogról, ami berántott volna magával, és kívülállóként néztük. Viszont esélyt mindenképpen megér azért, mert tényleg szép látlelet az emberi jellemről. Ráadásul nem csak kitalálták.
