Száll a kakukk fészkére (One Flew Over the Cuckoo’s Nest), rendező: Milos Forman, forgatókönyvíró: Lawrence Hauben, Bo Goldman, alapmű: Ken Kesey/Száll a kakukk fészkére/1962, operatőr: Haskell Wexler, Bill Butler, William A. Fraker, zeneszerző: Jack Nitzsche, szereplők: Jack Nicholson, Louise Fletcher, Will Sampson, William Redfield, Christopher Lloyd, Danny DeVito, amerikai filmdráma, játékidő: 133 perc, 1975 (16)
Pirulákba zárt mesterséges mennyország
„Három gúnár kiabál
Napnyugatnak-támadatnak száll,
Száll a kakukk fészkére,
Ki lesz kakukk vesztére?”
Miloš Forman a valaha élt legnagyobb formátumú rendezők egyike, a csehek nemzeti kincse, bár hazájában is megalapozta hírnevét (Egy szöszi szerelme, Fekete Péter, Tűz van, babám!), szakmai karrierje mégis Amerikában teljesedett ki (Hair, Ragtime, Amadeus, Ember a Holdon, Larry Flynt, a provokátor…). Kelet-Európai származása révén megélte és látta a rendszer gyengeségeit, melyet hrabali szatírával tálalt Hollywoodnak.
Nagysága előtt az 50 éves (premier: 1975. november 19.) Száll a kakukk fészkére című hatalmas erejű drámájával hajtunk fejet, nagyon mélyre. Az egyik legfontosabb mozgóképes alkotás, amelynek kvintesszenciáját szókimondó, pofátlan humora és olykor zavarba ejtő dialógusai adják. Fájdalmas szimfónia az egyén elpusztításáról, látlelet a zsarnokságról, a rendszer fogaskerekeibe be nem illeszkedő, kórtermekben dugdosott emberekről. Nehéz erről a filmről egyenletes pulzusszámmal beszélni, akárhányszor is nézem, számomra erős lelki frusztrációt okoz.
Miloš Forman a lázadók szócsöve, rebellis hősei korántsem tökéletesek, nagyon is esendőek, ennek ellenére, vagy talán épp ezért tudta karaktereit könnyen azonosulhatóvá és teljes szívből szerethetővé tenni. Erőteljes társadalom- és rendszerkritikus munkái elsősorban olyan emberekről szólnak, akik képtelenek alkut kötni, elfogadni és beletörődni a hatalmi elnyomás által szánt sorsukba.
„Vik Lovellnak, aki arra tanított, hogy sárkányok nincsenek, aztán elvezetett a barlangjukhoz…”
A Száll a kakukk fészkére Ken Kesey azonos című regénye alapján készült. Az író a Stanford Egyetem pszichológia szakos hallgatója, Vik Lovell ajánlására jelentkezett egy CIA által finanszírozott kísérletre, amely egy szigorúan titkos katonai program része volt. A projekt (orvosi felügyelet mellett) a pszichedelikus drogok (többek között a meszkalin, az LSD és a kokain) hatásait vizsgálta. A kísérlet egy katonai veteránkórházban zajlott, s két évvel később az ott látottak és tapasztaltak alapján megszületett a regény, amely egy nemzedék bibliájává vált.
Eredetileg színpadi darabnak íródott, s 1963-tól a Broadwayn egyetlen év alatt 82 előadást élt meg. Miután lekerült a repertoárról, Kirk Douglas úgy gondolta, a történet jól mutatna a vásznon is. A megfilmesítési jogokat meg is vásárolta, s miután a színpadon ő játszotta McMurphy szerepét, a filmadaptációban is magáénak szerette volna azt. Sajnos azonban egyetlen filmstúdió sem látott lehetőséget a sztoriban, producer és elegendő pénz hiányában terve meghiúsult. A jogokat később fia, Michael Douglas vette át, akinek kevés pénzből ugyan, de sikerült mindezt megvalósítania. A film alacsony költségvetése (összesen 4,4 millió dollár) több mint 112 millió dollár bevételt és Michael Douglas számára egy Oscar-díjat hozott.
A történet egy elmegyógyintézetben játszódik, ahol rend és fegyelem uralkodik, hisz a főnővérnek, Mildred Ratchednek „hála”, itt minden beteg köszöni, jól van. Mindaddig, míg egy nap új páciens érkezik, Randle Patrick McMurphy személyében, akit a büntetőgazdaságból helyeztek át a zárt osztályra, hogy megvizsgálják, valóban őrült-e, vagy csak szimulál. McMurphy zűrös előéletét hallgatva talán valóban van okunk kételkedni. Munkakerülő, elég balhés srác, no meg deviáns is, de hogy őrült lenne, az túlzás. Ratched nővér önként vállalja, hogy kideríti, mi a helyzet R.P.McMurphyvel, s ha szükséges, beilleszti az osztálya betegei közé. Ezzel egy macska-egér játék veszi kezdetét, a végpontokon McMurphy és Ratched nővér. Kétesélyes, hogy ebbe a helyzetbe kinek a bicskája törik majd bele, de az nyilvánvaló, hogy ebből a csatából csak az egyikük kerülhet ki győztesen. 
McMurphy ugyanúgy próbál viselkedni és létezni, mint általában, mintha csak egy hétvégére ugrott volna ide. Felrúgja az osztály szabályait, semmit sem vesz komolyan, kivívva ezzel a főnővér figyelmét és önmaga ellen a sorsot. Mintha Ratched nővér terápiás gyűléseinek célja nem az lenne, hogy a szerencsétlen betegei jobban legyenek, inkább saját nyomorult életükkel, a hibáikkal szembesíti őket nap, mint nap, hogy egy percre sem feledkezzenek meg róla, milyen szörnyűséges volt az életük, mielőtt idekerültek. Szemben McMurphyvel, aki hangos, jóízű nevetésével, zsiványságokkal, és azzal, hogy emberszámba veszi társait életet lehel az osztály mindennapjaiba. Kártyatrükköket, csibészségeket tanít nekik, arra ösztönzi őket, hogy ne elégedjenek meg a sorsukkal, megpróbálja kizökkenteni őket vegetációjukból, elindítva ezzel valamit az osztályon. 
A betegek hinni akarnak és hisznek is McMurphynek, elkezdenek emlékezni, hogy vannak jó dolgok is az életben és hogy lehet Ratched nővér szabályai nélkül is élni. Így lesz ő a rendszer számára a legnagyobb veszélyforrás, egy probléma, melyet mielőbb meg kell oldani. A gondosan, tudatosan és módszeresen felépített rend lassan hullik szét, a szabályok úgy peregnek le a betegekről, akár a kórtermekben a vakolat, s a diktatúra tökélyre suvickolt üvegfala meghasadni látszik, ahogy McMurphy „keze bepiszkítja az üveget”.
McMurphy egy időzített bomba Ratched nővér számára, hisz ő a kezeltjei félelmei, gyengeségei után szaglászik. Tudja, kit mi zaklat fel, kit mivel tud lelkileg sakkban tartani. Nagyon nem játszik tiszta lapokkal. Ez a film 1975-ben sem félt megmutatni, milyen válogatott eszközöket, és „gyógymódokat” alkalmaztak a pszichiátriákon: az elektrosokk terápiától a lobotómiáig minden játszott annak érdekében, hogy a páciensek kezelhetőek legyenek. Jack Nicholson és Louise Fletcher szemtanúi voltak, ahogy egy páciens agyába elektromos impulzust juttatnak, hogy szándékos és kontrollált epilepsziás rohamot váltsanak ki.
A filmet a színészi játék teszi elképesztően hitelessé, a rendező néhol instrukciók nélkül hagyta a színészeket, akik improvizációs képességükre hagyatkozva álltak bele egy-egy jelenetbe. A filmet az Oregon Állami Kórházban forgatták, s Miloš Forman már négy héttel a munkálatok megkezdése előtt beköltözött az épületbe. A színészek és a stábtagok is a a pszichiátriai osztályon, valódi betegekkel együtt (persze elkülönítve) laktak. Ez még így sem volt teljesen veszélytelen, hisz az intézet egyik kezeltje kimászott egy véletlenül nyitva hagyott II. emeleti ablakon, s a földre zuhanva meg is sérült. A filmnek csak egy külső jelenete van, amelyet a világ legkisebb hajózható kikötőjében, Depoe Bay-en forgatták. 
Haskell Wexler operatőrt a rendező egymásnak ellentmondó elképzeléseik miatt Bill Butlerre cserélte, de munkájukért mindketten Oscar-jelölésben részesültek. A forgatókönyv megírására Ken Kesey-t is felkérték, aki regényéhez hűen megtartotta Bromden főnök E/1. személyű narrációját, Forman viszont ezt elutasította, az író ezért be is perelte őt, s évekig nem volt hajlandó megnézni a filmet. A forgatókönyvet végül Lawrence Hauben és Bo Goldman a regény és a Dale Wasserman által írt színpadi mű alapján írták. Az álomszerű, ám erőteljes zenei felütés Jack Nitzsche érdeme, akit egyébként Art Garfunkel javaslatára kértek fel.
McMurphy szerepét első körben Marlon Brandónak, Gene Hackman-nek, Steve McQueennek, Burt Reynolds-nak is felajánlották, mielőtt Jack Nicholson neve szóba került volna. Az akkor 38 éves Jack Nicholson volt akkor az egyetlen ismert színész, akit a szerény költségvetés ellenére meg tudtak fizetni. A színész csak később döntött úgy, hogy a csekély fizetés helyett a profit egy bizonyos százalékát választja. Nicholson élete alakítását nyújtotta, lubickolt a szerepben. Egyszerre tudott karizmatikus és esendő lenni, lényéből úgy áradt a szabadság, mintha nem is egy zárt osztályon lenne. Minden mozdulata, minden mondata gátlástalan, impulzív és élettel teli. Meg sem kellett szólalnia, arcjátéka minden szövegkönyvet felülírt, ördögi vigyora, eszelős tekintete már akkor zseniális színészi képességeiről árulkodott.
Ratched nővér szerepét nem kisebb színésznők, mint Jane Fonda, Anne Bancroft, Ellen Burstyn és Faye Dunaway is visszautasították. Végül Louise Fletcher kapta meg, akit, bár hónapokig járt a meghallgatásra, egy héttel a forgatás kezdete előtt szerződtettek csak. Fletcher olyan közönyösséggel vegyült undort rakott ki az arcára, ami az elmúlt fél évszázadban is csak keveseknek sikerült. Teljesen indokoltan járt az Oscar (oda is). A színésznőt annyira felzaklatta a saját alakítása, hogy évekig nem tudta megnézni a filmet. Pedig Fletcher fizikai jelenléte a legrövidebb a filmben, a teljes játékidőt tekintve alig 17%-ában láthatjuk csak. 
Bromden főnök szerepére Will Sampson volt a befutó, a választásban valójában őslakos származása mellett a karakter hihetetlen mérete volt a döntő. Christopher Lloyd filmes debütálása igencsak jól sikerült, Sydney Lassick viszont a karakter szerepében eltöltött idő alatt érzelmileg olyannyira instabil és kiszámíthatatlan viselkedést mutatott, hogy a zárójelenet megtekintésekor el kellett távolítani a forgatásról. A Hardingot alakító William Redfieldnél leukémiát diagnosztizáltak, amibe a színész 18 hónappal később bele is halt.
A címválasztás szimbolikus, valójában egy gyermekmondóka egyik sora, melyet sokféleképpen magyaráznak. Mivel a kakukk nem rak fészket, csak elfoglalja egy másik madár fészkét, úgy költözik McMurphy is egy olyan helyre, ahol semmi keresnivalója nem lenne. McMurphy kétségkívül egy kakukktojás az osztályon, a fészkét pedig Ratched nővér és a rendszer építi meg számára. A Cuckoo’s Nest az angol szlengben jelenthet diliházat is. Amerikában az enyhébb büntetés elnyerése érdekében, sokan próbálják kijátszani a beszámíthatatlanság diagnózisát, amely enyhítő körülménynek számít, ezért is köthet ki egy szellemi képessége teljes birtokában lévő ember börtön helyett egy pszichiátrián.
A Száll a kakukk fészkére a 48. Oscar-gála abszolút győztese lett, elnyerte az öt legfontosabb díj (legjobb film, rendezés (Forman később majd az Amadeusért is 1985-ben), férfi főszereplő, női főszereplő, és adaptált forgatókönyv) mindegyikét, Oscar-történelmet írva ezzel. Jelölést kapott ezeken kívül az operatőr, a forgatókönyv, a férfi mellékszereplő, az eredeti filmzene és a vágás kategóriákban is.
Megdöbbentő, húsba vágó, megrázó erejű alkotás, melynek minden képkockája zsigerig hatol. Egy szívszorító klasszikus, méltó befejezéssel, s a filmtörténet legerősebb ölelésével. Milos Forman megmutatta a pszichiátria intézményének hatalomelvű működését és zsákutcáit, az épelméjűség és őrület közti könnyen újra rajzolható határokat, hogy minden rendszer legyőzhető, s hogy amikor a világod szilánkosra törik, talán még Ratched nővér mesterséges mennyországából is van kiút.
