Isten hozott a babaházban (Welcome to the Dollhouse), rendező-forgatókönyvíró: Todd Solondz, szereplők: Heather Matarazzo, Angela Pietropinto, Daria Kalinina, Matthew Faber, Bill Buel, Brendan Sexton III, Eric Mabius, amerikai filmdráma, 88 perc, 1995, (14).
Isten hozott az amerikai középosztályban
Todd Solondz az amerikai függetlenfilm egyik leghírhedtebb figurája. Pályája a 80-as évek legvégén indult a Fear, Anxiety and Depression című, kvázi-diákfilmmel, ám az első áttörést a hat évvel később megjelent Isten hozott a babaházban (1995) hozta meg a számára, hogy aztán három évvel később megalkossa leghíresebb filmjét, a Boldogságtól ordítanit. Ebben a szövegben Solondz “valódi elsőfilmjéről” lesz szó.
Azért mondom “valódi elsőfilmnek”, mivel, bár Solondz koherens és egyedi formanyelve és témaválasztása már az első rövidfilmektől (Feelings, Babysitter, Schatt’s Last Shot) konzisztens maradt, saját elmondása alapján rendkívül negatív élmény volt számára a Fear, Anxiety and Depression forgatása, így a projekt befejezése után igyekezett távol tartani magát a filmipartól. Angoltanári munkát vállalt egy angol-mint-idegen nyelv (ESL) programban (egyébként ezek az élmények adták az egyik fő inspirációt a Happiness koncepciójához). Egy jogász barátja rángatta vissza a filmek világába, aki finanszírozni szeretett volna egy kis költségvetésű függetlenfilmet. Solondz gyorsan előkapta az egyik évek óta fiókban heverő scriptjét, amiből aztán meg is rendezte a Welcome to the Dollhouse-t, pont az amerikai függetlenfilm aranykorának kellős közepén, a Ponyvaregény és a Shop-stop után egy évvel és azonos évben a Halott emberrel, a Miramax és a többi független filmgyártó vállalat delén.
A történet főszereplője a tizenhárom éves Dawn Wiener (Heather Matarazzo), akit a lehető legtöbb helyen, a lehető legtöbben, a lehető legtöbb alkalommal és a lehető legtöbb féle módon aláznak meg. Az iskolában mind a “népszerűek”, mind a “kitaszítottak” körében gúny tárgyát képezi, sőt, ez utóbbi társai (tehát akiket szintén megaláznak) bánnak vele a legkegyetlenebb módon. Az sem számít, hogy Dawn egy lány, a fiúk ugyanúgy “patkánypofának” csúfolják, igaz, legalább nem verik meg. Lesnek róla dolgozatírás közben, ám a tanár mégis őt bünteti fogalmazásírással.
A családban sem jobb a helyzet. Ő a középső gyerek, így sem a húgának (Daria Kalinina) kijáró elkényeztetés, sem a bátyjának (Matthew Faber) kijáró “komolyan vétel” nem jár, helyette a szülők (elsősorban az anya – Angela Pietropinto) kizárólag hideg, parancsoló vagy tiltó hangnemben hajlandóak vele kommunikálni. Missy húga folyton visszaél azzal, hogy az anyja őt kényezteti el: mindig beárulja Dawn-t, a családi ünnepségen a medencébe is belöki, az erről készült videófelvétel nézése közben pedig azt mondja, hogy “anyu, nézzük meg még egyszer!” 
Viszont mindezek ellenére nem kell félteni Dawn-t, nem (vagy legalábbis nem mindig) hagyja magát. Mindenkinek visszaszól, bullyknak, tanároknak, szülőknek. Bosszúból levágja a húga babájának fejét, és ha kell, az asztalnál ül órákig, csakhogy ne teljesítse anyja akaratát. Dawn egyik nap meglátja a bátyja bandájában zenélő Steve-t (Eric Mabius), és egyből belezúg az izmos, kigyúrt, menő felsőbbévesbe, ezzel egyidőben pedig Brandon McCarthy-val (Brendan Sexton III) is ambivalens viszonyt kezd el ápolni (a negyedik negyedben pedig történik egy váratlan dolog, ám ezt nem szeretném elspoilerezni). Szóval nagyon apró változások azok, amik mozgatják a cselekményt, a film végéig egészen konkrétan a hétköznapok apró-cseprő konfliktusait nézzük – hogy aztán a végén egy teljesen abszurd fordulattal bejöjjön a Solondztól olyan jól ismert deviáns szál.
Az Isten hozott a babaházban többek között azért is nyugtalanító és felforgató, mert az egész film keretrendszere egy coming of age filmnek tekinthető. A “suli”, a “család”, a “barátok”, az “ellenségek”, az “első szerelmek” legalábbis mind történet mind helyszín szintjén a Nulladik óra, az Egy különc srác feljegyzései vagy a Ladybird világát idézik, csakhogy mindezt cinikus módon kiforgatva. Az iskola kizárólag mint fegyelmező intézmény jelenik meg, ahol nem a bűnös, hanem az erősebbnek be nem hódoló bűnhődik. Ahol nincsenek barátok, kizárólag céltalan megalázás (“mert csúnya vagy” – indokolja meg bullyngolását a Lolita (!) nevű kislány). A család nem támogató, hanem szintén a folyamatos megalázások és bűntetések színtere – ez azért is különösen kényelmetlen, mivel jó esetben a család az a közösség, ahova az ember “visszavonulhat”, akiktől szeretet és odafigyelést kaphat – vagy ha nem is gondoljuk mindenféle családdal kapcsolatban ezt, a nagypolgári, kertvárosi réteg családmodelljétől, ahol nincs egzisztenciális és anyagi helyzetből fakadó szorongás, mindenképpen ezt várnánk el. Így nem indokolható sem szegénységgel, sem kizsákmányoltsággal, sem semmi egyébbel a hatalmi mechanikák kíméletlen alkalmazása, kizárólag öncéllal, vagyis gonoszsággal.
Ám ez a gonoszság nem ördögi kacajok és testi fenyítések útján jut napvilágra, hanem a parancsolás, fegyelmezés által. “Mondd ezt!” “Tedd azt!” mind az anya, mind a tanárok, mind a diáktársak szinte kizárólag ilyen értelmű mondatokkal kommunikálnak Dawnnal. És ezen a ponton érhető tetten Solondz radikális állítása: ugyanis az összes elnyomó karakter a társadalom normális tagjaként van bemutatva.
Dawn-on kívül mindenki mintha egy amerikai “átlagéletet” bemutató ismeretterjesztő filmből mászott volna elő, a kislányt kivéve mindenki beleillik az amerikai társadalom fogaskerekei közé. Beleillik a nagypolgári, hatalmas kertes házban lakó család a “tündéri kislánnyal”, a “nerd, jó tanuló nagyfiúval” és a zenés kerti partival. Beleillik a balhés, drogozó és késelő white trash család is, hiszen valakinek a társadalom szemétdombján is kell ülnie, és valakinek tovább kell adnia a mindennapok mélyén gyűrűző erőszakot. Beleillik a besavanyodott tanárnő, a beírással fenyegetőző iskolaigazgató, a medencésbuli, a menőnek tűnő szépfiú, és minden egyéb díszlet.
Ami nem illik bele, az egyedül Dawn, a maga szemüvegességével, félszegségével, bullyngolhatóságával, melyet időnként nagyszájúsággal próbál kompenzálni – sikertelenül. Nem illik bele az udvar közepére épített kuckója sem, hiszen az útjában áll a kerti partinak. Dawn a fekete bárány, aki ellenállásra lett kárhoztatva. A film eléri azt, hogy a “bele nem illővel”, a “kitaszítottal” azonosuljunk, és ezzel egyidőben a hányinger jöjjön ránk, ha a kertvárosi középosztálybeli életre tekintünk. A kertvárosi középosztálybeli élet egy sekélyes, gonosz giccs – állítja Solondz.
Persze a felállás korántsem ilyen egyszerű. Dawn egyetlen barátját szintén ott alázza meg ahol tudja, így valójában ő sem mentes a társadalomba kódolt hatalmi mechanikáktól, és minthogyha tetszene is neki, hogy bántják, hiszen az őt bicskával fenyegető Brandon válik első szexuális jellegű kalandja másik szereplőjévé. Solondz igen mély cinizmusát és kiábrándultságát tükrözi az, hogy tulajdonképpen Dawnt is a rendszer részévé teszi ezek által, hiszen azt mondja, hogy Dawn nem is tud ezen a rendszeren kívül gondolkodni, kénytelen valamit kezdeni az őt szüntelenül megalázó és elnyomó emberek csoportjával.
Erre az egész szörnyűségre csak még egy lapáttal rátesz az audiovizualitás és a színészi játék. A film díszletvilága a tinivígjátékokat idézi, míg a szinte minden árnyéktól megfosztott, színes színvilág olyan hatást kelt, mint hogyha egy televíziós sorozat stúdiódíszletei között vették volna fel a jeleneteket. A színészek, nagyon tudatosan, enyhén eltúlozva mutatják az érzelmeket, szintén mintha egy kétes minőségű szappanoperát (vagy egy olcsó B-filmet) néznénk. A zene is megdolgoztat bennünket: egyszer túlhasznált és ironikusan giccses klasszikus zene csendül fel, másszor a lázadást és a keretek közül való kitörni vágyást aláhúzó rock és punk.
A film, legnagyobb meglepetésre, megnyerte az 1996-os Sundance Zsűri Nagydíját, ám ezen felül financiális sikernek is el lehetett könyvelni: nyolcszázezer dolláros költségvetéséhez képest 4 és fél milliós bevételt termelt, így Solondz máig legsikeresebb filmjének minősül. Nota bene: ezen kívül még egyetlen pénzügyileg pluszos mozija van a mai napig, a Boldogságtól ordítani (Happiness). Azóta a mozijai nem éppen a legjobb befektetések.
Talán ezzel is magyarázható, hogy Solondz tíz éve nem tud filmet készíteni, ám ez csak az érem egyik fele. Ma már új idők fújnak, a politikai korrektség, a cancel culture, az önálló és szabad gondolkodást torpedózó propaganda, na meg a fogyasztás hiszterizálását célzó “trending” és “influenszer” online lét nem épp azok a kulturális fejlemények, amik megágyaznának egy Solondz-féle, meglehetősen komplex és megterhelő filmélménynek. Pedig megérik a fáradtságot, hiszen ezen alkotások elsősorban nem kizárólag szórakoztatni akarnak (mindezek mellett elég vicces filmek a maguk módján), hanem szembesíteni, leleplezni, gondolkodásra és reflexióra késztetni (azt is mondhatnám: kényszeríteni). Becsüljük meg az ilyen filmeket, mert létfontosságú, hogy a jövőben is készüljenek olyan alkotások, amik nem az ostoba tudatipart szolgálják.
