A kegyelem (La grazia), rendezte: Paolo Sorrentino, szereplők: Toni Servillo, Anna Ferzetti, Orlando Cinque, Massimo Venturiello, Milvia Marigliano, olasz filmdráma, 131 perc, 2025., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Az ember a politikus mögött
Ezt már fél lábon is, gondolja az olasz köztársasági elnök, aki hat hónap múlva végre visszavonulhat a közélettől. Csakhogy a nyugdíjba vonulás nem ilyen egyszerű, ugyanis bőven akadna még elintézni valója a köztiszteletben álló, ám a fontos politikai döntések meghozatalához meglehetősen bátortalan férfi számára. A kegyelem – mely Paulo Sorrentino és Toni Servillo sokadik nagyszerű együttműködése – bemutatja, hogy az önmagunknak és a nemzetnek való együttes megfelelés bizony nem könnyű dolog. 
Olaszország – kitalált – leköszönő köztársasági elnöke Mariano de Santis (Toni Servillo) egy megözvegyült, köztiszteletben álló jogtudós, akinek már csak 6 hónapja van hátra hivatalából. Túlélt néhány kormányválságot, az emberek általánosságban szeretik, nagy tekintélynek örvend, a háta mögött mégis vasbetonnak hívják, mert merev és hajlíthatatlan. Bíróként egész pályafutását a jog tanulmányozásának, értelmezésének és érvényesítésének szentelte, ezalatt több ezer oldalnyi tanulmányt írt.
Felesége évekkel ezelőtt elhunyt, ám még mindig őt gyászolja, mert halálával eltűnt az életéből a vidámság, a szenvedély, a színek. Zenész fia Kanadában él és rapzenét szerez, közvetlen munkatársa pedig a hajadon lánya Dorotea, aki segít neki a törvénykezésben, a helyes táplálkozásban és a dohányzásról való leszokásban…utóbbiban kevés sikerrel. Az elnök igyekszik kibekkelni a hátralévő időt, ám az asztalán hever az eutanáziáról szóló törvény és két kegyelmi kérvény, melynek aláírásáért, illetve alá nem írásáért többen is lobbiznak nála. Nincs könnyű dolga. 
Mielőtt bárki megirigyelné vagy éppen megsajnálná őt, elárulom, hogy itthon (is) lényegében akárki lehet köztársasági elnök…még én is. Magyarország Alaptörvénye értelmében ugyanis a köztársasági elnököt az Országgyűlés választja (titkos szavazással, kétharmados többséggel) 5 évre a 35. életévüket betöltő magyar állampolgárok közül, aki legfeljebb egy alkalommal újraválasztható. A 35. életévem már régen betöltöttem, mellettem szól továbbá, hogy – többek között – tanultam jogot, bő egy évtizedig a közszolgálatában álltam és 81 ezer követővel a hétsoron (is) az emberek ismernek… és olvasnak. Ha ez mégsem lenne elég, egykor betöltött vezetői tisztségemnek köszönhetően aláírásban is jó vagyok.
Ugyanakkor kellő önkritikával is rendelkezem. A köztársasági elnök – az én felfogásom szerint – egy megfelelő élettapasztalattal bíró, köztiszteletben álló, nagy tudású, szakmájában általánosan ismert és elismert, erkölcsileg feddhetetlen, szigorú, de igazságos, a világban zajló eseményeket figyelemmel kísérő és azokra józanul reflektáló személy, de semmi esetre sem egy szarkasztikus filmkritikus. A köztársasági elnöknek hatalmas felelőssége és kiterjedt jogköre van, legfontosabb feladata, a nemzet egységének megtestesítése. Ez utóbbi nem egyszerű dolog, hiszen a nemzet sokféle politikai beállítottságú és világnézetű állampolgárból áll. 
A filmbéli köztársasági elnök egyébként egy ilyen figura, ám végérvényesen és reménytelenül megragadt a múltban. Egykori iskolatársaival bástyázza körül magát, akik nála jóval haladóbb szelleműek, valamint a joggal és szeretett felesége emlékével. Legjobb barátja a pápa, aki talán a film legszórakoztatóbb figurája, ahogy Isten földi helytartójaként kellő bölcsességgel, ám jó nagy adag iróniával szemléli a világot. Gondolatait kedvenc tábornokával is megosztja, aki hozzá hasonlóan szabályok között él (és esze ágában sincs háborúzni), de valahogy mégis sokkal felszabadultabb nála. Konfliktuskerülő és megúszós tevékenységét kritikusan szemlélő lányán kívül testőre áll hozzá a legközelebb. A kötelességtudó, józan gondolkodású, a dolgokat tisztán látó emberrel való beszélgetések ugyancsak fontosak, hiszen ő képviseli az egyszerű állampolgárt.
A film egy idős és tulajdonképpen magányos ember hétköznapjait követi végig, aki belefáradt az életbe és a politikába. Pontosabban inkább csak fél ezektől. Rá kell…ene eszmélnie, hogy mind politikusként, mind pedig emberként, barátként és apaként még fontos feladatok várnak rá és bár nem mindent ért már meg a jelenből, nem fordulhat állandóan a múlt felé. Nem akar ő bevonulni a történelembe, nincs olyan vágya és törekvése, hogy a legnagyobbak között tartsák számon, de azért még meghozhat döntéseket, változtathat emberi sorsokon, mint ahogy a saját életén és megítélésén is. Kérdés, van-e mindehhez kellő bátorsága. 
Paolo Sorrentino a politikusok politikusát, a köztársasági elnököt mutatja be, aki saját élettapasztalata, hite, lelkiismerete, habitusa, világnézete és szakmai tudása alapján hoz meg vagy éppen nem hoz meg döntéseket, miközben ugyanolyan ember, mint bárki más: félelmekkel, álmokkal, vágyakkal, hibákkal, káros szenvedélyekkel stb. Mariano de Santisnak igenis van véleménye az eutanáziáról és a kegyelmi kérvénnyel érintett két bűnösről, mint ahogyan mindenről, de meg akar felelni a jogszabályok minden betűjének és a köztársasági elnökkel szemben támasztott valamennyi követelménynek, elvárásnak. Őt még így nevelték, ő ebben szocializálódott.
A Toni Servillo által zseniálisan megformált karakter reprezentál, színházba jár, kitüntetést ad át, rapzenét hallgat, pizzát rendel, meglepve fogadja a flörtölést, stikában dohányzik, felismeri a hazugságot és az ármánykodást, megpróbál jó főnök és jó szülő lenni, miközben nyomasztja a múlt és a felelősség. Látjuk és megismerjük az embert a politikus mögött, aki bár óvakodik a kegyelem gyakorlásától, ugyanakkor képes – lenne – rá. Mindehhez rengeteg humor, múltidézés, beszélgetés, felismerés, magányos pillanat, szépen befotózott képi világ és ütős zene, nagyszerű színészi játék, valamint jelek, jelzések, metaforák és szimbólumok párosulnak.
A kegyelem hosszú és időnként lelassul, de Sorrentino stílusjegyei és gondolatvilága egyértelműen felismerhetőek, alkotásai közül a komplexitása ellenére ez egy könnyebben befogadható, aktuális témájú darab. 
