Nem őrült, csak kicsit dilis, de szeretjük
Írhatnám, hogy az Amerikai szépség és az Igazából szerelem, vagy még inkább a Szeress, ha tudsz szobatiszta nászával van dolgunk, megtoldva egy 49 éves majdnem szűz bájával, de nem írom, mert pont az a jó ebben a csudifinom kis moziban, hogy nincs ránk húzva semmiféle vizeslepedő. Sőt még mintha valamiféle esetlegesség is működtetné – pedig hát biztos, hogy ez kizárt. Filmünk meg van írva, végig van gondolva, és tuti, hogy az I Love You Philip Morris után az is fontos volt rendezőpárosunknak, hogy ha már összetrombitálták ezt a sok nagy nevet, ne csak a bizarr hatásfok barátai érezzék magukat megtalálva, hanem mindenki.
A mindenki persze érzékeny célcsoport, hiszen ki tudja, hogy moziülésre lebontva mit várunk egy olyan filmtől, aminek Őrült, dilis, szerelem a címe. Én speciel semmi jót, vagy legalábbis semmi igazán jót, de legalább annyira meglepődtem, hogy már az első negyedóra alatt mennyire rávasalódott fejemre a mosoly. Legalább annyira, mint annak a romkom fanatikusnak, aki talán akkor is elégedett lett volna, ha Steve Carell belegabalyodik Julianne Moore hajába és Ryan Goslinggal együtt próbálják kiszedni belőle azt a gyorsragasztót, amit mondjuk Emma Stone kent oda bosszúból, mert valaki elvette tőle a menyasszonyi csokrot. Na de ilyenről szerencsére szó sincs, sőt ne is keressünk ehhez hasonló bonyodalmat a sztorilájnban – amit viszont találunk, az a romantikus-párkapcsolatos-családi toposzok helyes és rendeltetésszerű használata, olyan művészek tálalásában, akik vélhetően akkor se jönnének zavarba, ha ennél komolyabb kihívással kellene foglalatoskodniuk. De hát ezt kapták, ezt kell megtölteni szívvel és a hollywoodi mértékhez képest lehetőleg minél több lélekkel. Szóval az se baj, ha végre nem sztároknak, hanem színészeknek érzik magukat, mi meg elhisszük nekik mindezt.
És elhisszük. Hiszünk nekik, uram bocsá még meg is hökkenünk néhány fordulat közben és után, és aztán a végén is csak győzködjük magunkat, hogy becsszóra nem csak azért vagyunk elégedettek, mert vacak volt az évad, s ebben a műfajban nem is láttunk még épkézláb, igazán profi filmet. Hanem azért, mert tényleg magunkkal visszük hosszabb időre ezt az egész lökött társaságot.
Közhely, de működik az illúzió, hogy mintha valóban hasonlítanának ránk, vagy ha nem is ránk, hát azokra a rólunk másolt és így vagy úgy, de a saját érdekünkben megváltoztatott karakterekre biztosan, akikért szívesen megvesszük azt a rohadt drága jegyet – hiszen 118 percig megint élvezhettük és kiélvezhettük a régi trükköt, hogy egy hétköznapi megcsalásból és a hozzá tartozó furmányos semmiségekből is ki lehet kerekíteni azt a csodát, amit egy szebb világban mozizásnak szoktunk becézgetni. Persze lehet, hogy tényleg tévedünk, s mostanában azzal is elégedettek vagyunk, ha azt mondhatjuk a szomszédoknak: Hé figyeljetek, megnéztünk egy jó filmet! Nevettünk is közben. Nem lesz nektek rossz, ha utánunk csináljátok.
No Comment