A placebós gyerek musicalben coming outtol, Mr. Foley nem ismeri Akkezdet Phiait, egy görög löket pedig láncreakciót indít el. Kedd este 8-tól még lenyomhatjátok az EU Shortson a Nonconform nevű blokkot.
Az Aargh!, kérem alássan, egy hangutánzó szó, kábé akkor használjuk, amikor a szemünk kikerekedik, a fejünk rákvörösre torzul a fogaink pedig láncfűrész-hegyesre mutálódik, feltéve, hogy képregényfigurák vagyunk Tokióban. Naszóval Phillip Hillers poénja az, hogy van ez az elnagyolt anime-figura, amelyiket követi a Fókusz első munkanapjába, meginterjúvolja a nevelőanyját, illetve archív anyagokat vág be egy korábban sikeres szörnyfilmből, amelyben szerepelt. Mindezt, mintha ennél mi sem lenne természetesebb és tényleg vicces, körülbelül három percig, az Aargh! viszont éppen ötször ennyi ideig tart. Ennyi nincs benne, csak a remény, hogy kifut még valahova ez az egész, ahogy egyébként a későbbiekben ez elő fog fordulni a Nonconform blokkban, de nem, egyszer csak abbamarad. Maradjunk annyiban, hogy warm up-nak elmegy.
Az Incident by a Bank már felmutat némi truvájt. Ez pedig a rövidfilmeknél egyébként nem ritkán előforduló „egysnitt” intézménye (Kenyeres Bálint is ezzel nyerte körbe a bolygót), ráadásul ezen a stockholmi utcán nem is igen forog a kamera, mármint körbe, legfeljebb néha előre, néha hátra zoomol. Így meséli el feltehetően minden idők legszánalmasabb bankrablási kísérletét, amely állítólag tényleg megtörtént és betegre röhögtem magam rajta. Hát a két fasz tulajdonképpen csak a banánhéjon nem csúszik el, egyébként minden összejön, a pénzt kivéve.
Mr. Foley történetét nézve Cheese odasúgta, hogy na lám, megint itt egy igazolása az agyonidézett AKPH-szövegnek, miszerint a valósággal az a baj, hogy nincsen hozzá háttérzene. A kórházban ébredő Mr. Foley-t ugyanis egy komplett rádiójátékos stáb kergeti a folyosón, teljes zenekari fegyverzetben, s húzzák a hangulatnak megfelelő aláfestő zenét. Mike Ahern & Enda Loughman aka D.A.D.D.Y. alkotócsoport (több zenei klip elkövetői) az elsőrangú ötlet és képi megvalósítás mellett abban is dicséretet érdemelnek, hogy az Aargh! készítőivel szemben, tudják, mikor kell abbahagyni. Felejthetetlen öt perc elteltével.
A Casus Beli látszólag egy unalmas ál-egysnittes, sorra veszi, hány helyen állhatunk sorban (közértben, templomban, bankban stb.) és végigkocsizik ezeken a helyszíneken, minden egyes alkalommal egy oszlop beiktatásával végezve el az elkerülhetetlen vágást. Ez amúgy rendben van, mindenki így csinálja, Tarr Béla is, amikor húsz perc után kifogy a tekercs, csak hát itt a hetedik-nyolcadik ilyen oszlop után már húzzuk a szánkat. Aztán valamit azért megment a görög rendező, mert nem egyszerűen a végére ér mondandójának (?), hanem épp akkor kezdi kifejteni azt. Közepesen szerethető.
A Rubika rejtély, vagy inkább úgy mondom, olyan animátorok munkája, akik meg akarták mutatni, mi mindent lehet csinálni azzal a szoftverrel, amit épp most töltöttek le. Sokat, ügyesek vagytok, de a film unalmas, meg a retró videójáték-figurák nem is néznek ki jól. Oké, a gravitáció viszonylagosságából ki lehetett hozni pár vicces jelenetet és csak egyszer-egyszer éreztem, hogy az Eredet az egyik kedvencük.
I am Helmut: számomra a blokk legerősebb darabja. Olvastam máshol, hogy az első néhány „poén” után már sejteni lehet, hogy ez fog itt menni végig, szerintem viszont épp az a nem semmi, hogy fogalmad sem lehet, hova lehet ezt még tovább fokozni. Miről beszélek? Nos az 57 életévébe megfáradt Helmut (akinek épp hatvanadik születésnapját ünneplik, mert felesége elszámolta, de nem szól ezért) sztoriját ismét egyetlen beállítással meséli el a film. A film, amely egy tökéletesre komponált színi előadás, ahol a díszlet életre kel. No CGI, no vágó trükkök, csak frenetikus precizitással kidolgozott és megvalósított forgatókönyv. Biztos megkérdezték a rendezőtől, hogy hányszor kellett elpróbálni/felvenni a „jelenetet”, ha valaki olvasott ilyenről, írja meg, kösz.
A Bald Guy kedves. Igen, azt hiszem, legfeljebb ezt tudom elmondani róla. Az van, hogy egy Brian Molkóra sminkelt tinédzserfiú zaklatottan érkezvén haza, bevallja szüleinek, hogy egy kopasz fickóval jár. Anyja persze kiborul. Ettől kezdve pedig átcsapunk musicelbe, gondosan meghangszerelt, komolyan vett táncbetétekkel dúsított musicalbe, amelynek fő zenei (és nem zenei) témája úgy nyolcvanadik-kilencvenedik ismétléskor válik kicsit idegesítővé. De amúgy tök tehetséges benne mindenki, de a zenére nem kerestem rá a neten azóta se és nem is nagyon fogok.
Zárásként, nyilván nem véletlenül a Finálé forog, amely a 2011-es Eu Short két magyar alkotásának egyike, Simonyi Balázs munkája. Ebben Elek Ferenc és Kovács Lehel sejtelmesen néma, elegáns, de kibontott nyakkendőjű figurája húz le egy-egy felest, majd megindulnak a pesti éjszakába. Hát igen, „sajnos” a Finálé a rövidfilmek egypoénos változata, szóval többet nincs értelme elmesélni. Annyit talán, hogy az alkotás jó néhány fesztiválon járt már, itthon, a Filmszemlén pedig a Diákzsűri különdíját nyerte el. És hogy Révész Balázs operatőr munkája gyönyörű.
No Comment