Rontó Ralph (Wreck-It Ralph) rendező: Rich Moore, főszereplők: John C. Reilly, Jack McBrayer, Jae Lynch, -amerikai animációs film, 108 perc, 2012
A Pixar mellett is van élet – a Disney háromdés bűbájosságában igazi lelket és szuverén küldetést kap a videójátékos Toy Story.
Címszereplőnk szokásosnak mondható outsider: Ralph nagydarab romboló (akarom mondani rontó) hústorony egy három évtizede működő videójátékban. Kívülről kicsit pixeles, belül csupaszív – s persze elege van a fejlesztők által ráosztott, funkcionális átokból: amit ő lerombol, a játék vigyorgó jófiúja azon nyomban kijavítja. Búskomor hősünk kellőképpen unja is az állandó szívóágat, elégedetlenségét hasonszőrű rosszfiúkból szerveződött csoportterápián igyekszik kezelgetni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Mert hiába noszogatják a Street Fighterből és más játékokból szalajtott sorstársai, Ralph csak nem képes belenyugodni önmagába, így a játékterem vezetékeinek segítségével átvándorol kollégáihoz, hogy szigorúan programozott karakterének egy bizonyos aranymedál segítségével nyisson új dimenziókat.
A Rontó Ralph tehát a sablonszerű, ám elnyűhetetlen végpont felé halad: fogadd el önmagad, vagy legalábbis legyél hasznos magad előtt, s így lesz majd boldog a gamer, s az egész szoftvervégzet. Úgy látszik, a nagyfőnök John Lasseter ráhatásával csak sikerül az anyacégnek felnőnie a Pixar igényességéhez – sőt, a lámpás stúdió legújabb darabjait nézve jelenidős szellemességben még kicsit rá is ver a „kistesóra”. Nagy szó ez, már csak azért is, mert igazából tényleg nincs itt feltalálva semmi különös. A videójáték-retró jövedelmező divat: annak is van valami commodore-os, nintendós, segás emléke, aki még sosem ízlelte meg az átjátszott éjszakák koffenies-csersavas aromáját. Ezért aztán nem csak a kockáknak ülnek az utalások: régi ismerősként integet a videójátékos lénygarnitúra; a néhol darabos, máskor HD-minőségben mozgó figurák a lehető legszerethetőbb csapatszellemben szórakoztatják a nagyérdeműt – és szerencsére az a pixaros attitűd is átöröklődött a Disney-re, amely szerint alibizős témakeresés helyett valóban csak meggyőződésből érdemes bármilyen agylövés alapján animációt csinálni. Nem kell ahhoz függőnek lenni, hogy elhiggyük: az alkotók nem csak értik, de szeretik is a videójáték-bizniszt, így aztán a pontosan időzített stílus-poénok között sincs a léleknek game over.
Az meg tényleg csak lehengerlő bónusz, ahogy a Rontó Ralph előtt az utóbbi évek talán legtündéribb rövidfilmje előmelegíti a lelkesedést: a Paperman bravúros békebeliséggel mesél el egy fekete-fehér, ám mégis örökzöld lávsztorit. Rúzsnyommal, papírrepülőkkel és olyan kedvességgel, amitől még a legzordabb mellettünk ülő is nagy eséllyel elereszthet egy-két legbelül fogant kuncogást.
http://youtu.be/HDajCJXuNwk
No Comment