Elfelejtett sziget (Forgotten Island), írták és rendezték: Joel Crawford és Januel Mercado; szereplők: az örökbarátság emlékei és a filippínó folklór lényei; harsányanimációs érzelmes fantasy kalandvígjáték, 109 perc, 2026 (12)
A felejtés bére
A DreamWorks közel a semmiből rukkolt elő az év egyik legkellemesebb meglepetésével, melyben egy univerzálisan megható szép üzenetet mesélnek el egy, a Föld ezen felén eleddig ismeretlen, ám annál szerteágazóbb folklórt használva. Az Elfelejtett sziget a filippínók számára közel olyan lehet, mint a mexikóiaknak a Coco, azonban ha valaki nem szereti az elmúlt 8 év szabadelvű animációs dizájntrendjét, falra fog mászni tőle.
„Egy makulátlan démonvadász pókverzális cocósága” – jellemeztem a teremből kijőve eme Másnaposok utóízű Pirula panda testvérfilmet, melyet a Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság direktora írt és rendezett legjobb barátjával közösen, saját életükből ihletődve. Az elsőre talán őskáosznak tűnő keveredést majd részegységekre bontom (így se tudtam beleszuszakolni mindent), de előbb érdemes még az alapoknál időzni picit, ugyanis a Fülöp-szigetek kultúrája egyáltalán nem olyan ismert, mint mondjuk Mexikóé. Mire kijött a Coco, már rég ikonikus játék volt témájában a Grim Fandango, de amerikai animációs elődje is akadt pár évvel korábbról, nem beszélve arról, hogy a 2010-es évek derekán Mexikó, halottak napjához közeli F1-es visszatérése és a SPECTRE emlékezetes nyitó egysnittese is a felszínen tartotta a Día de los Muertos-t, s egy nemzet csodás hozzáállását a földi lét megszűnéséhez.
Szóval, míg a Coco pont jókor érkezett jó helyre és bőgetett meg mindenkit a helyi néplélekről leválaszthatatlan, de globálisan átérezhető csúcspontjával, addig az Elfelejtett szigettel a DreamWorks több szempontból is nehezebb útra tért. A filippínók népmesei mondavilága és mitológiai lényei elképesztően szerteágazó, nagy múlttal rendelkeznek, rákeresve a filmbéli fajokra, az angol Wikipedia is kitesz egy kisebb könyvet ezek – és a helyek, tárgyak, stb. – ismertetéséből. Pont ugyanúgy el lehet bennük veszni, mint kínai társaiknál tehettük tavaly, ha bevállaltuk a Nezhát. A popkultúrában is széles megjelenítési arányokba botolhatunk, képregényektől kezdve két, egymástól teljesen független multimédiás franchise-t is kitermeltek a helyi TV-k (az egyik 2005-ben indult, idén zárult, ez idő alatt 5 sorozat 709 epizódját, egy másik szériával lévő crossover mozifilmet és egy videojátékot szült), azonban Mexikóval és az animék világszintű térnyerése miatt Japánnal ellentétben nyugati adaptáció eleddig egy se készült erről, az Atlanti-óceán egyik oldalán sem.
Tehát mialatt bőven ismerhettük a mexikóiak („mese”)világát nemhogy a Coco, már a 2014-es Az élet könyve előttről is, addig most vaktában vagyunk. Míg a Ne Zha 2 igazából csak a kínaiaknak készült, Joel Crawford és Januel Mercado alkotása sok-sok mankót kínál az egyszeri amcsi/európai nézőnek. Egyrészt a fókuszt hangsúlyosabban tolja el főszereplői, Jo és Raissa bárhol átélhető barátságára, mintsem a fantasy elemek mélyítésére (ami a filippínóknak lehet hasonlóan alapnak számítanak, mint a mexikóiaknak a náluk látottak, de ezt kiemelten nem adja át a mozi), másrészt a kaland ezen vonulata sem kínál annyi mélységet – ez fakadhat magából az alapanyagból – mint a gyászfeldolgozáshoz való viszonyulás. A mesei közeg itt nem több egy nekünk eredetinek ható bevezetésnél, ami így is felüdülés annyi önismétlő franchise közepette, csupán a pilotjelleg miatt még nem most fogunk érzelmileg igazán bevonódni kultúrájuk ezen részébe. Már ha egyáltalán lehetne jobban, több ismerettel a hátunk mögött, hisz ennyi alapján ez sosem lesz annyira globálisan átütő, mint Mexikóé.
Kultúrájuk másik terepe, az emberi oldal sokkal azonosulhatóbb lehetőségekkel kecsegtet, s ez adja az alkotás igazi erejét. Manapság, mikor Magyarországra is érkezett egy nagyobb filippínó közösség, itthon talán még egy fokkal jobban átjön az alapszitu, mint másutt. Érdekes, hogy reprezentációjuk az amerikai mainstream szórakoztatóiparban szintén mostanság kezd megerősödni. Persze, származás alapján eddig is szépen ott voltak (pl. Hailee Steinfeld, Vanessa Hudgens, Olivia Rodrigo, Tia Carrere, Nicole Scherzinger, Jacob Batalon, Dave Bautista, Bruno Mars, vagy Rob Schneider szülei/nagyszülei mind-mind filippínók/nák, hogy csak a ma legismertebbeket említsem a film stáblistáján túlról), de itt most a konkrét cselekménybe való beágyazottságra gondolok. Tavaly a Már megint nem férek a bőrödbe foglalkozott a szülőföldjükre büszke, de onnan más kontinensre muszájból emigráló Fülöp-szigetekiekkel, most itt van az Elfelejtett sziget, a korai jóslatok szerint pedig minimum shortlistre simán esélyes aktuális, Sundance-en debütált Oscar nevezettjük, Filipiñana is.
Az ország fővárosán kívüli szegénységét, a spanyol konkvisztádorok és a modern USA általi behatásokat, valamint az előbbi ellenére is életvidám, büszke nemzeti felfogást (naná, meg kell jelenjen lobogójuk, de azt egy kreatívan poénos megoldással teszik, nem a Michael Bay féle patriotizmussal) remekül átadja a mozi hangulata a felvezetésben. Picit olyan, mintha a Lilo és Stitch modern Hawaii látképei után csöppennénk át a Vaiana őspolinéz, felfedezésre váró környezetébe. Az egész meg van spékelve azzal, hogy főszereplőink 1990-ben találkoznak, mikor másolt VHS-ről nézhették a Predatort és a rádióból a „Don’t Stop Believin’” szólt folyamat, mikor még ki kellett várni a kedvenc dalokat, hogy válogatáskazira vehessék (lehetőleg DJ nélkül), s mikor még nem a net uralta a közösségi életet. Így a sztori jelene se nagyon érhet túl az ezredfordulón, ahol a „Who Let the Dogs Out” és a Tolvajtempóból a „Party Up (Up in Here)” a menő slágerek, s kötelező partikellék a fa/fémberakást kinövő, már kisebb műanyagkeretes kocka TV-ből bömböltetni a karaoke-t.
A remek korábrázolás és a frenetikusan jó zenei betétek (még csomó ’80-as/’90-es évekbeli klasszikus kúszik be) mellett a szigetország egyéb tipikus elemei is pompásan épülnek a sztoriba, legyen szó akár legnépszerűbb tömegközlekedési eszközükről, az egyedi építésű és ihletőjének gyártójához nem kapcsolható Jeepneyről, vagy a helyi, saját kutyafajtájukról, mely már a fantáziavilágban tűnik föl a vérfarkas elvein alapulva. Épp csak a hódítók által rájuk maradt, szegénységükben is népszerű egyik nemzeti sportjuk helye, egy biliárdasztal hiányzott valamelyik sarokból. A „vérkutya” az egyetlen ide kitalált lény, mely párhuzamba állítható a Coco blökijével, aki ugye szintén ottani ősfajta volt. Nem tudom, mennyire tudatos, hogy karakterére ráaggatták Marty McFly kultikus piros mentőmellényének egy variánsát, de egyrészt a Fox-dog szóvicc és a fent kiemelt popkultság miatt sem tartom teljesen randomnak, elvégre a másik halhatatlan ’85-ös ifjúsági filmet már a trailer zenehasználata is megidézte…
A fentiek könnyen megalapozhatják, hogy a film beszippantson, de szerencsére nem csak erre hagyatkozik, főhőseivel ugyanis nagyon lehet menni, pláne ha saját életünkből is találunk párhuzamot mondataikra, hozzáállásukra és cselekedeteikre. Komoly drámai szálakkal is megágyaznak nekünk, hisz míg a mindig virgonc és rosszalkodó laza művészlelkű csínytevő Jo egyre idősödő lolájával arra vár, hogy az amerikai álomért emigráló szüleitől mikor kapják a hívást, hogy mehetnek a szegénységből a reményteljességbe utánuk, addig a nagy és valamivel jómódúbb családból jövő, tanulmányaiban tehetséges, s ezért kiközösített Raissa másképp magányos, így pont a legjobbkor találnak egymásra. Ám minden iskolaidőszak véget ér egyszer, s Jo és nagyija is itt ragadnak. A lánynak esélye sincs továbbtanulni, de nem akarja elereszteni arra készülő, egyetlen igaz barátját, ezért kigondolja, miként tudnának Manilában, a fővárosban is együtt maradni szobatársakként, mikor azonban Raissa bejelenti, hogy Kaliforniába megy egyetemre. A barátságukat bemutató montázs és a nagymama szerepe után ez még úgy is pofán üt, ha tudjuk a szitut. Utolsó közös estjüket a számukra oly sokat jelentő partszakaszon töltik mély beszélgetéssel, amikor hirtelen felcsillan gyerekkori álmuk előtt egy soha vissza nem térő lehetőség: átkerülni arra a szigetre, melyben társaik nem hittek (ezért szintén lenézték őket), s amelyről a mama oly sokat mesélt – hisz ő anno járt ott.
A két lány közötti dinamika és kémia teljesen magával ragadó, ezt spoilerek nélkül nem lehet tovább méltatni. Jo művészi karakterjegyei nagy hasonlóságokat mutatnak Mei-jel a Pirula Pandából (ahol szintén igen fontos a barátság és a szülőkkel való viszonyok témái) és Katie-vel a Mitchellék a gépek ellenből (ahol szintén igen fontos a magány és az elfogadottság témái), ezen két cím és a művészet említésével pedig elérkeztünk a kétségkívül legmegosztóbb összetevőhöz, amin simán állhat, vagy bukhat, hogy viszonyulunk majd a látottakhoz: az animációs stílus. Jó ideje mondogatjuk, hogy mennyi-mennyi film van már a TikTok generációra szabva, ahol folyamatosan kellenek új ingerek és muszáj pörgetni az egészet harsány villódzások közepette. Lassan tényleg felnő egy generáció az oldal 2011-es alapítása óta, filmes kivetülését pedig főként a decemberben 8 éves első Pókverzumnak tulajdonítjuk, ami igazán elterjesztette az animációk ábrázolásmódjának szabados újhullámát.
Ha a Pókikhoz hasonló, különböző stílusok között váltogató alkotások vizualitása megfekszi az ember gyomrát, akkor minden érzelemdús erénye ellenére se feltétlen fog neki tetszeni az Elfelejtett sziget, mert mire igazán elérné csúcspontját, addigra már ad 100 okot arra, hogy kidobja konzervatívabb nézőjét a mesteri utolsó harmada előtt. Nem a lényekre kell gondolni, az óriás cirmos cica, a még óriásibb 200 éves dagi csecsemő, az izompacsirta sellőherceg, az enteknél és Grootnál régebbi gyökerekkel rendelkező emberszabású fák, a hiperaktív pöttömtündérszerűségek és a Törperős agresszivitásával megáldott idegbeteg cukimanócskák (vagy mik) teljesen befogadhatók, míg a rettegett démoni fenevad hasonlóan horrorisztikus, mint a Csizmás Kandúr 2 ellenlábasa (miatta 12-es, le se tagadhatná közös rendezőjét). Nem, itt a képi világ hirtelen ugrándozó harsányságára és a néhol túlszaturált színekre kell gondolni (a Sony picit ki is segítette a stábot), s a néhol bejövő animés és egyéb, a mozi egészéből kieső megoldásokra, melyek oly jellemzőek voltak a Pirula Pandára és a koreai vonalat behozva a K-pop Démonvadászokra – ha már démonok akadnak itt is. Esetünkben egy fokkal megalapozottabbak a véletlenszerű kilengések, hisz a Hangya-filmek Michael Peñáját idéző, „egy karakter épp elmesél egy flashbacket és mindenkit ő szólaltat meg benne” felépítésű szekvenciák során is a ’90-es évek popkultját és grafikai nyelvét (az évtized utcai hip-hopos „retrowave”-ségét) idézik meg a fülöp-indonéz szigetcsoport művészete mellett.
Attól függően, ki a mesélő, hol épp Dragon Ball, hol Street Fighter, hol Sailor Moon adja a lányok fantáziájának alapjait. Magamtól csak az egyiket ismertem föl, de hát attól függetlenül, hogy elvagyok az ekkora művészi szabadságot nyújtó alkotásokkal, a tisztán ázsiai animációk távol állnak tőlem. Ezeket egy manilai stúdió készítette (reflektálva az iparban régóta betöltött koprodukciós segédszerepükre), s azért sem válnak légből kapottá, mert a film zárójelenete zseniálisan mesteri húzással ad egy plusz réteget nekik és a nem túl tolakodó, de néhol jelenlévő narrációnak. Szép, pixari keretet ad mind ez, mind a komplett záró felvonás a mondanivalónak, sőt, talán párak meg is bocsájtanak majd a flashbackek drasztikusan más jellegének. A visszaemlékezésekre azért van szükség, mert a lányoknak az esti bulizásból felkelve kiesik 12 óra, így a Másnaposok vígjátéki jellegével és a Mementó misztikusságával kell összerakniuk, pontosan mi is történt velük kiütődésük előtt, hisz az a hazajutásuk kulcsa.
A DreamWorks az utóbbi 4 évben remekül kitapasztalta a 2D/3D animációk összefűzését is. Csizmás Kandúr mellett több cím sorolható példaképp (A vad robot, A rosszfiúk 1-2, Szimat naplója), ez a látványvilág kevésbé kiakasztó része. Teljesen természetes módon olvadnak össze a festett, vagy zsírkrétás érzetű hátterek és tárgyak a 3D modellekkel, bár nem oly egységes, mint az Áradás. Még a Luca ugorhat be páraknak a két filippina barátságáról, hisz ahogy ott is, itt is fontos kontextust ad a helyszín, s az onnan tanulásból fakadó távozás-elszakadás, mindezt fantasyval kísérve. Ami a mexikói attitűd mindenkinek érezhető ereje híján még egy picit lejjebb helyezi a térképen az Elfelejtett szigetet, az az, hogy ebben talán kevesebb a személyes töltet, mint a Pixar elmúlt éveinek erre illő termésében (Elemi, Elio, Pirula Panda, Luca). Hiába akar hatni igazi baráti fotókkal ránk a végefőcím és hiába kiérezni a rendezőpáros barátságát, talán pont, mert egy páros, s nem egy egyén elmesélése ez, meg kellett találni a közös kreatív döntések összhangját, s az csorbíthatta a teljes átütőség esélyét. Ezt lehet csak egykeként érzem, hisz bár barinők a főszereplők, tesóknak is beillenek.
A Pirula Panda 2002-es settingje ad még némi párhuzamot a két filmnek, mint az érát megőrző időkapszula, bár nyilván más-más korosztályba tartozik az első menstruációja körül lévő Mei és a frissen érettségizett Jo-Raissa páros. Az a csúcspont viszont… az, ahogy hirtelenjében az Egy makulátlan elme örök ragyogásából a kétségbeesett Jim Carrey emlékmentési kísérletei megidéződnek, na az megér minden addig nehezebben átevickélt percet! Kár, hogy a trailer ellő belőle valamennyit, de szerencsére félrevezetően teszi. Mind ott, mind az egész játékidőt végigkísérő népies hangszerek keverése (ehhez Nathan Matthew David zeneszerző bejárta az ország több pontját, törzseket látogatva) a modernebb filmzenei hangzással (hip-hop és elektronikus) szintén jól műkődnek, s a már dicsőített soundtrack és a pár eredeti betétdal az Elfelejtett sziget ezen aspektusát sem teszi könnyen elfelejthetővé. Azért ha olyan beállítottságúak vagyunk, legyen bekészítve zsepi.
Az Elfelejtett sziget nem kapott nagy hírverést a Shrek felélesztés árnyékában, ám annál kellemesebb meglepetéssé vált, a stúdió filmjeinek élvonalába robbanva. Rengeteg korábbi klasszikushoz és friss animációhoz hasonlíthatók különböző darabkái, de katyvasz helyett jól építkezik elemeiből, mindezt egy olyan alappal kiegészítve, amit eddig senki nem használt Amerikából vagy Európából. Ám erejét mégsem ez, hanem két főszereplőjének kapcsolata és a nem túl képünkbe tolt pop- és (filippínó)kult utalások adják, amiket a zenék minden téren kitűnően támogatnak. A rajzstílus jócskán megosztó mivolta az elmúlt évek tapasztalatai alapján sokakat kiakaszthat majd, mégis arra és ahogy kifut a sztori vége, azért érdemes bepróbálkozni akkor is, ha amúgy a világból ki lehetne kergetni az illetőt a látvány láttán.
Ugyan sokat elregélt az üzenet, mégis gyönyörű a mondanivaló, tálalása pedig a Pixar jobb napjait idézi. Bár maga a fantasy rész talán kevesebb potenciált tartogat magában a többszöri filmre vitelhez (európai szemmel), Jóval és Raissával kérdés nélkül el lehetne még tölteni pár órát a jövőben – csak a legjobb barátság erejének bemutatása másodjára már semmiképp sem lesz oly díszes karkötő, mint amilyen most volt a lányoké. Az Elfelejtett sziget kötelező azoknak, akiknek van legalább egy olyan különleges barátjuk, akit testvérként szerethetnek.
