A könyvtolvaj (The Book Thief), rendező: Brian Percival, szereplők: Geoffrey Rush, Emily Watson, Sophie Nélisse, színes, feliratos, amerikai-német háborús filmdráma, 131 perc, 2013, 12
Egy megszeppent kislány könyvekkel gyógyítaná a második világháború okozta sebeket. A mesemondás, van, hogy életet ment, de legtöbbször csak tüneti kezelés.
A szüleim lelkesen nézték annak idején A tavasz tizenhét pillanata című második világháborús szovjet sorozatot, és hangosan nevettek, amikor Max Otto von Stirlitz SS-Standartenführer cirill betűkkel írt levelet felettesének. Azt gondolnánk, hogy ilyen mókát ma már nem követne el egy filmes sem. Aztán mégis.
A könyvtolvaj méltatását ezzel kezdeni nem szép dolog, mégis így teszek. Ismét angol nyelvű könyveket olvasgatnak a német történetben. A filmnek vizuálisan – akár tetszik, akár nem – korhűnek kell lennie. Ha ennyi energiát fordítanak az alkotók a ruhákra, frizurákra, lakásberendezésekre, akkor mindennek tökéletesen kell megidéznie a korabeli német miliőt. Ez alól a könyvek sem kaphatnak felmentést (főleg, ha ennyire hangsúlyos a szerepük egy történetben). Ahogy a pincében a falra írt angol szavak is kizökkentenek az átélésből.
A könyvtolvaj rengeteg fontos üzenetet tartalmaz, bár jó néhányat ezekből már rég összeszedegethettünk más alkotásokból. Legfontosabb misszióját azonban teljesíti: emlékeztet a holokauszt rémségeire.
A történet középpontjában egy gyermektelen házaspár áll, és az örökbefogadott kislányuk, akiről kényszerűségből mondott le az anyja. Az új életüket, egymásra hangolódásukat kísérhetjük végig. Mindeközben szép csendben kirobban a második világháború. Ez egy átlagos német városban azt jelenti, hogy a lakosok kötelező jelleggel égetnek könyvet, törnek be kirakatot és lengetnek zászlót. Ez nem csak őket minősíti, hanem a korszakot is. Egyetlen kisfiúra sem tudunk haragudni, aki Hitlerjugend egyenruhában futkározik. Mit tudtak akkor erről az egészről? Vagy akár a szüleik?
A film szándéka ezeknek az embereknek az életét bemutatni. Hogy ők is szenvedhetnek, a gyerekeik eleshetnek a fronton. Szinte egyetlen lehetőségük, hogy a könyvekhez menekülnek a valóság elől. Mert szinte mindegy, hogy miről szól a „mese”, csak kibújhassanak a történelem súlya alól. Természetesen az alkotók nem mehetnek el amellett szó nélkül, hogy mi történik az üldözöttekkel, így itt is van bujtatott zsidó fiú, és kommunista felmenőkkel bíró gyerek. A városi randalírozáson kívül azonban nem mutatnak mást. Nem látunk koncentrációs táborokat, gettókat. A háborúnak csak a neszeit halljuk.
Ha másért nem, Geoffrey Rush és Emily Watson játékáért érdemes kifizetni a jegyárat a mozi pénztárnál. Nekik köszönhető, hogy a nem túl sikerült karakterek mégis emberek lesznek. Szinte közhelyes az új papa szeretete, és az új mama szigorú jelleme. A legtöbb szituációban teljesen kiszámíthatók a reakciók. A film munkamódszere, hogy a nagy konfliktust/megoldást apró konfliktusokkal vezeti fel. A hirtelen előbukkanó veszélyeket szinte egyazon jeleneten belül elhárítja, folyamatosan nyugtatgatva a nézőt. Ennek annyi a hátulütője, hogy a harmadik, negyedik problémára talán már fel sem szisszenünk.
A könyvtolvaj mindezek ellenére egy nagyon hatásos narrációval ellátott, feszes, profin összepakolt film. Néhány túltervezett jelenetet leszámítva rengeteg szép pillanata van.
