
Andersont IMAX-be!
Bánthatnám Wes Andersont, hogy filmjeinek főszereplői a díszletek, de nem fogom. Ha már ilyen tehetségesen játsszák szerepeiket.

Most elkezdhetnénk hőbörögni, hogy ez az osztatlan figyelem a történet rovására megy, de kit érdekel? Wes Anderson eddigi filmjei sem az izzasztó konfliktusokról és a katartikus megoldásokról szóltak. Hát most sem. A Grand Budapest Hotelben a két tartógerenda a látvány és a figurák. Mindkettő tökéletesen megvalósítva. A rendező még arra is figyel, hogy a bútorok párhuzamosan álljanak; hogy a létra pontosan a kép közepén, szabályosan csússzon végig. A színek pedig önálló életet élnek a vásznon. „Adjegyharit-zöldből” „megmondlak-narancssárgába”, nekemisjóvolt-szürkéből beszélnünkkell-lilába vagy „mostrepüla-pirosból” „szabadegytáncra-kékbe” hajlóak.

Willem Dafoe eszelős ábrázata, Adrien Brody kegyetlen frizurája vagy Tilda Swinton élettelen arca a film vége után is tovább kísért. Ralph Fiennes nagyszámú elmebeteg szerepe után most egy újabb árnyalatot is bemutat. A női karakterekre – mint általában – kisebb figyelmet fordít Anderson, de most az egyszer még megbocsátjuk neki.
Ja, és a sztori. Most tényleg írjam le? Nem kerülünk közelebb ehhez a fura világhoz, csak mert elmesélem, hogy egy végrendelet körül bonyolódik a cselekmény. Van benne börtönből szökés, festménylopás, egy anyajegyes süti készítő, néhány – a legkritikusabb helyzetben is – pótolható hoteligazgató, némi második világháborús utalás, lehulló ujjak, sok költészet és egy Budapest nevű Hotel.
Mindenképpen várjátok meg a kiírás végét, mert a jobb alsó sarokban lesz valami cuki.


