A közös szenvedély (United Passions); rendező: Frédéric Auburtin; szereplők: Tim Roth, Sam Neill, Thomas Kretschmann, Gérard Depardieu; színes, magyarul beszélő, francia dráma, 110 perc, 2014
Annak idején a vébén a waka waka ment le minden szünetben, most ennek a filmnek az előzetese. Aminek sem az elején, sem a végén nem látható, a már csak szinte csak horror filmek marketingfogásaként ismert, „valós események alapján” felirat, elgondolkoztam, hogy, talán azért, mert nem sok olyat láthattunk a 110 perces játékidő alatt.
Kevesen mondhatják el magukról, hogy ne játszottak vagy nézték volna a labdajátékok azon királyát, ahol csak lábbal lehet érvényesülni. Persze hacsak nem kapus, az ember, de most ebbe ne menjünk bele. Lehet utálni a focit megannyi dologért, a politikán túl, a túlfizetett sportolói miatt, a villamoson ordítozó drukkereiért, de abban egyet kell értenünk, hogy mint minden sportágnak, ennek is egy célja van, hogy elterelje a gondolatainkat a hétköznapi problémákról. Ami által az embereket egy cél felé vezetve összekovácsolja.
A film is többször erre építkezve próbálja hőseinek motivációját igazolni. Ez egészen hihető számunkra, amíg Carl Hirschmann (Fisher Stevens) ki nem mondja azt a bizonyos rövidítését a Fédération Internationale de Football Associationnak. Mert ezt követően lép a képbe Jules Rimet (Gérard Depardieu), aki a FIFA történetének és filmünknek is első fontosabb szereplője. Depardieu jól hozza a francia forradalmár szerepét, aki nagy vágyaktól vezérelve, egy uruguayi üzletember segítségével megrendezi az első világbajnokságot. Ahogy az lenni szokott lenni, ezt egy szavazás előzi meg, ki legyen a rendező ország, és hát, és hát mit ad Isten Urugay kapja a legtöbb szavazatot. Amit aztán pont a házigazda nyer meg, úgy hogy európai csapat alig képviselte az öreg kontinenst a tornán. Összeesküvés szagát szimatolom, de visszafojtom sokat edzett képzelőerőmet, hiszen az epikus első évtizedekben járunk, nem kell a konfliktust olyan gyorsan a néző nyakába varrni. Depardieu karakterének még vannak kétségei igazát illetően, továbbá konfliktusa a háború első éveiben a fasiszta országokkal, ám ezt követően Joao Havelange (Sam Neill) figurája nyit majd keletre és dél felé. Azonban nincs pénzük, így kerül a csapatba a majd később jobb kezeként dolgozó Sepp Blatter (Tim Roth).
Nem tudom szebben írni, de Blatter Buddha jámborságával, és Jézus megváltó erejével vezeti tovább a FIFA ügyeit. Sose haragszik meg, vagy akad ki, bármilyen rizikós szituációba is kerül, mind politikailag, amiből éppen, hogy csak a felszínt kapargatja a film, sem sikkasztás vádjával szemben. Félreértés ne essék, Roth a kedvenc színészeim közé tartozik, de ahogy ő is kérdezte a rendezőtől: „és hol van ebből a filmből a korrupció?”. A másik, ami teljesen felkavar, hogy nem állítanak elő senkit, csak sejtetik, hogy valószínűleg Havelange lépett le a pénzzel vagy az ő emberei, mivel ez egy nagycsalád, Blatter elviszi a balhét, és minden szálat elvarrva összetartja az embereket. Már vártam, hogy mikor sétál a vízen Sam Neill mellett, amikor a svájci tavon hajókáznak önfeledten. Frédéric Auburtin készíthetett volna egy komoly a mozit a minden vétségüket meggyónó a szervezetről, ehelyett kaptunk egy dalok nélküli Disney mesét.
A film több kérdést vetett fel bennem, mint amit elmesélt, vagy megválaszolt. És még itt sincs vége, mert amikor mindezt megírja Edgar Willcox (Jason Barry), a minden helyzetben nyugodt elnökünkön továbbra sem jelentkeznek az aggály nyomai. Hiszen nincs ellene bizonyíték, ahelyett, hogy börtönbe vonulna, megválasztják ismét.
Aki hozzám hasonlóan laikusként ül be, érdemes a megtekintés után egy kicsit a neten vizsgálódni. A politikai, történelmi adatok nélkül, dokumentarista alapon sem működik a film, logikátlanul van felépítve, a karakterekről nem is beszélve. Elhiszem, hogy vannak emberek, akiknek akkora szívük van, hogy vállukra veszik mártírként a világ gondjait egy eszme miatt, de akkor miért keres még mindig többet egy harmadrangú focista egy orvosnál, ha ez nem a pénzről szól?
4/10
