Samba, rendezõ: Olivier Nakache, Eric Toledano, szereplõk: Omar Sy, Charlotte Gainsbourg, Tahar Rahim, francia romantikus vígjáték, 120 perc, 2014 (12.)
I’m an alien I’m a legal alien…
A filmkészítésben éppúgy, mint a főzésben, megvan az a varázslatos, nehezen megmagyarázható mágikus faktor, amitől egy alkotás túlszárnyalja, vagy épp ellenkezőleg fel sem ér, a közel hasonló alapanyagokból készült elődjéhez. A Samba esetében is ez volt talán a legfőbb kérdés, hogy Oliver Nakache és Eric Toledano meg tudja-e ismételni előző filmjük Az Életrevalók bravúrját, tud-e úgy beszélni egy drámai témáról (jelen esetben a jobb megélhetés reményében illegális bevándorlóként Franciaországban élő emberek egyszerűnek cseppet sem nevezhető hétköznapjairól, problémáiról), hogy a közönség másfél óra depresszió és kilátástalanság helyett egy adag életigenlést és nézőteret összeolvasztó kacagást kapjon ajándékba. Jelentjük, a küldetés nem járt teljes sikerrel, az eredmény azonban még így is szerezhet kellemes perceket mindenkinek, aki jegyet vált a filmre.
Samba Cissé (Omar Sy) mosogatóként dolgozik egy párizsi hotelben. Kevés megtakarított pénzét családjának hazaküldve próbál segíteni az otthon maradottakon. Egy furcsa véletlen és a francia bürokrácia különös fintoraként egyszer csak kiutasítják az országból, ami a furcsa törvények miatt mégsem jelent egyenes utat egy hazafelé tartó repülőre, helyette identitását vesztett emberként, magát meghúzva kellene egy évet átvészelnie a párizsi illegális munkások és bevándorlók sorsán osztozva. A bevándorlási hivatal segítségként kiküldött alkalmazottja Alice (Charlotte Gainsbourg), aki munkáját kvázi terápiaként végzi, különös vonzalomra ébred a férfi iránt és eme szimpátiával vegyes tartózkodással próbál neki segíteni, miközben Samba sármos személyisége szép lassan az ő életét is megváltoztatja.
Kezdjük a pozitívumokkal. Kicsit féltem tőle, hogy Omar Sy ugyanazt a vidám, folyton vigyorgó, nagyszájú karaktert hozza, mint az Életrevalókban, erről azonban hálistennek szó sincs. Samba karaktere bár szintén idegenként mozog Párizsban mégis nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb figura. Párosuk remekül működik Gainsbourg karakterével, talán a kissé túl hirtelen kialakuló szimpátia bírt volna el némi árnyaltabb megjelenítést. A film igazi katalizátora azonban Tahir Rahim, akihez a film legjobb részei kötődnek. Az ő figurájára írták a leghumorosabb jeleneteket, csibészes sármja könnyen utat talál a nézők szívéhez.
Sajnos mindezek mellett a film mégsem működik túlságosan, melynek oka elsősorban a forgatókönyvben keresendő. A játékidő alatt folyton az volt az érzésem, mintha a történet váza és a főszereplők kiválasztása után a kidolgozásra már nem marad volna idő, vagy energia. A rendező-forgatókönyvíró páros képtelen elkötelezni magát egy könnyed romantikus komédia mellett, mintha nem bíznának benne, hogy ez szimplán működhet, ezért folyamatosan drámai fordulatokat tuszkolnak a történetbe, amelyek néha teljesen vakvágányra terelik az egész mozit és a megfelelő felvezetés, valamint a kidolgozottság hiánya miatt erőltetetté és hiteltelenné teszik a látottakat. Így vált ki egyszerű vállrándítást Samba otthon maradt családjának sorsa, teljes közönyt és érdektelenséget Alice depressziója. Jellemző, hogy a film legsikerültebb társadalomkritikai jelenetét rögtön a nyitányban láthatjuk. A lezárásra pedig még szavakat találni is nehéz.
Szerencsére azért találunk jól megírt, valóban kacagtató jeleneteket is. Alice bevándorlási hivatalban töltött hétköznapjai felettébb jól sikerültek, ugyanígy a már említett Tahir Rahim és Omar Sy közös jelenetek is nagyon élnek. Az örök igazság itt is megállja a helyét, miszerint a kevesebb néha több, így csak egy néhol vicces, súlytalan romantikus vígjáték-félét kapunk, amit a végefőcím után 10 perccel már el is felejtünk.
u.i.: Nem mehetek el szó nélkül az egyik kedvenc Youtube hozzászólásom mellet a trailer alatt, mely szerint: „Mostanában ha Charlotte Gainsbourg fekete férfiakkal szerepel egy jelenetben, annak gyökeresen más a vége!” 🙂
