A világhírű magyar származású operatőr, Zsigmond Vilmos válogatott fotóiból álló kiállítás április 10-én a MÜPA-ban nyílt meg. A megnyitó előtt maga Zsigmond Vilmos tartott tárlatvezetést a sajtó képviselői számára. Kiállításokra járni önmagában is élmény, de ha az alkotás folyamatáról, a személyes élményekről a művész beszél, az valami olyan pluszt ad az egésznek, ami semmi máshoz nem fogható. A kiállított 150 kép fele számára is ismeretlen volt, ezek a negatívok egykoron valamiért nem kerültek előhívásra. Az egyes időszakokról általánosságban hallhattunk, majd egy konkrét kép mellé állva mesélt nekünk annak keletkezéséről és arról, hogy akkor és ma mit jelentett, illetve jelent számára. Mindez a szigorú időbeosztás miatt eléggé irányítottan, már-már katonás szigorral zajlott.
Zsigmond Vilmos 1955-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakán. Ahogy mesélte, hatalmas megtiszteltetés volt számukra, hogy a vizsgafilmeket a mozik műsorra tűzték, így mindenki láthatta azokat. 1956-ban emigrált az USA-ba, ahol a magyarokat hősként fogadták és ünnepelték. A szovjet megszállásról készített felvételeiket eladták a CBS-nek. Bár nem beszélt angolul, szerencsésnek mondhatta magát, mert az európai stílusban dolgozó operatőrökre volt kereslet. A hetvenes évektől dolgozhatott együtt a nagy nevekkel, akikkel alapjaiban változtatták meg az amerikai filmet. A fotózás során elsajátított ismereteknek, az ott szerzett tapasztalatoknak 
rendkívül nagy hasznát vette az operatőri munka során, így válhatott a védjegyévé a világítás, a fény művészi használata. 1978-ban, a Harmadik típusú találkozásokért kapta meg az Oscart, 1979-ben a Szarvasvadászért (BAFTA-díj), 1985-ben A folyóért, 2007-ben a Fekete Dáliáért jelölték.
1966-ban látogatott haza először, azóta is folyamatosan dolgozik Magyarországon, egyik legismertebb és legelismertebb munkája a 2002-es Bánk Bán fényképezése. Az 1992-ben, magyar koprodukcióban forgatott Sztálin 3 Golden Globe-díjat kapott, a fényképezést Primetime Emmyvel jutalmazták.
A kiállítás egyes darabjai az 50-es években készültek még itthon, majd következik a hajóút és az Egyesült Államok. New York, San Francisco, Los Angeles, Új-Mexikó, Colorado. Közben eljutunk a 80-as évekig. Vannak itt még képek Guatemalából, Észak-Angliából, Spanyolországból, Afrikából, de még a berlini fal ledöntéséről is.
A kiállított 150 kép mellett filmrészleteket, dokumentumfilmeket is megnézhetnek a látogatók, valamint hatalmas tablókon az operatőri pálya főbb állomásait is fotókkal illusztrálva.
Ez az első ilyen volumenű tárlat a világon, eddig egyetlen egyszer állítottak ki a képeiből 25 darabot az USA-ban.
A kiállítás június 21-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban rengeteg kísérőprogrammal, melyek közül a legígéretesebbek a rendezők, operatőrök, fotósok által tartott tárlatvezetések.
Van azonban valami, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. A hátizsákot udvariasan levetették mindenkivel, ugyanakkor a mainstream média méretes technikával szállta, szállhatta meg a termeket. Érthető módon mindenki akart magának egy szeletet Zsigmond Vilmosból, aki így egy idő után elveszett a mikrofonok, diktafonok, mobilok, kamerák sűrűjében. Ahogy kísérői egyik képtől a másikig vezették, úgy indult meg egyszerre mindenki, mint valami tengeri halraj. A komfortérzet javításának számos módja van, semmi esetre sem sorolnám ezek közé azt, amikor magunkból kikelve leteremtjük a sajtó képviselőit. Ezt még tovább lehet fokozni azzal, ha az utolsó kérdést feltevő újságírótól a mondat felénél elveszem a szót és átadom egy másiknak, majd számon kérem rajta, hogy miért nem képes ezt méltósággal viselni. Látva a hölgy – vélemény szerint indokolatlan – szigorúságát, és mert magamat tisztelettudó embernek tartom, az egész esemény legvégét türelmesen megvárva, az ott vásárolt albummal a kezemben odamentem hozzá és megkérdeztem, van-e lehetőségem arra, hogy azt Zsigmond Vilmossal dedikáltathassam. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy egy sima nemet a dalai lámát meghazudtoló higgadtsággal fogadtam volna, ám ennél sokkal bővebb választ kaptam, melynek tulajdonképpeni lényege az volt, hogy nem vagyok elég illusztris ahhoz, hogy erre valaha is sor kerüljön. Nos, soha nem hittem volna, hogy egy kulturális rendezvényen éppen a kulturált viselkedésem vált ki valakiből megbotránkozást, de nem vagyunk egyformák. A kiállítás azonban mindenért kárpótolt, arról nem is beszélve, hogy nem a hölgyet gyűltünk össze ünnepelni. Ezen sorokat már egy névre szóló dedikálás boldog tulajdonosaként írom.
