2015. május 29. és június 7. között rendezték meg a 14. Transilvanian International Film Festival-t Kolozsváron.
Mi, tudatlan átutazók, hajlamosak lennénk azt gondolni, hogy Kolozsváron majd egy letűnt szépségű „elrománosodott” magyar várossal fogunk találkozni. Persze tévedés az egész. Kolozsvár több nyelven beszél, több nyelven játszik, Kolozsvár európaibb az Európánál. Holott Európában nem lehet darabra gyógyszert venni, zárt térben dohányozni, vagy szerződésben tiltani bizonyos nyelvek használatát a promóciós kommunikációban (igen, a közvélemény-kutató lány ma sem szólíthat meg magyarul az utcán, hiába ő is, hiába, hiába).
Mert van ez a filmfesztivál. Ez a nemzetközi. Hogy abban a tíz napban nem lehet úgy végigmenni a városon, hogy az ember ne fusson bele. A mozik, színházak, kocsmák, édesség-, ruha- és könyvesboltok kirakatában, de még a helyi McDönci tálcáiról is a fesztivál invitál meg minket a részvételre.
A plázamozikban, a művészmozikban, a kastélyban, a fürdőben, a főtéren, mindenhol vetítések. A fesztivál szervezői mindenkire gondolnak: diákprogramok, koncertek, kerekasztal beszélgetések színesítik a programot. A tizenkét versenyfilm mellett külön szekciót szentelnek nem csak a friss magyar és a román filmeknek, de a nagy román rendező Mircea Daneliuc munkásságának is. Persze a kisfilmek és a dokumentumfilmek is helyet kapnak a programban. A két „hazai” filmválogatás mellett a két bemutatott ország Norvégia és Argentína.
A jegyek ára nem egészen két korsó (kocsmai) sör magasságában mozog. Minden film angol és román felirattal kerül vetítésre, a versenyfilmek, az ún. „fesztiválfilmek” előadásai mind teltházasak. A második vetítésre sokszor órákkal hamarabb elfogynak a jegyek.
Rengetek vendég és alkotó kap meghívást, ez azt jelenti, hogy a vetítések végén 10-15 perces (moderált) beszélgetések alakulnak ki a közönség és az alkotók között. Mivel a filmek között minden moziban egy órás szünetet tartanak, van idő pihenni, enni, átérni egy másik helyszínre akár gyalog is. A viszonylag kis alapterületű belvárosban még ilyenkor, a nyári útlezárások és felújítások idején is megbízható, olcsó taxihálózat működik, ez is megkönnyíti az idelátogató külföldiek életét.
A program igazán színvonalas. Alig látni érdektelen filmet, nem csak a versenyfilmek között, de a kísérőprogramokban is. Nagyrészt európai és amerikai filmeket láthatunk, a témafelvetések pedig a már „jól megszokott” társadalmi szélsőségektől a legegyszerűbb hétköznapi csodákig terjednek.
A fesztivál egyik fénypontja Grímur Hákonarson Rams c. filmje, amely a zsűri különdíját és a közönségdíjat is megkapja. Ez a film különleges módon se csecsemőhalálról se feldolgozhatatlan szexuális orientációról nem mesél. Csupán pásztorokról, faluról, két testvér ellentétéről egy izlandi völgyben. Jirji Menzel korai munkáihoz hasonlít. Melegség, fanyar humor és személyes tragédia hatja át. A cannes-i elismerés és az itteni közönségsikerek után reméljük megkapja majd azt a figyelmet amit pár évvel ezelőtt A vadászat is megkapott.
A másik csúcspont talán Corneliu Porumboiu Comoara c. filmjének vetítése a főtéren. Corneliu Porumboiu ünnepelt, fiatal román rendező, filmje a Rams-szel együtt Cannes-ban, az Un Certain Regard szekcióban került bemutatásra. A program közvetlenül a Mátyás szobor alatt zajlik, tökéletes hangosítással és vetítéssel. Majdnem kétezer ember nézi végig, percekkel a kezdés előtt még százötvenen állnak sorba. A szemerkélő eső sem veri szét a tömeget. A film közhelyek nélkül meséli el egy kincskeresés történetét, görbe tükröt tartva a román valóságnak. Szintén jó homor, remek szituációk és rendezés jellemzi. Talán a középső, fémdetektorral keresgélő, ásogató, reménytelen rész sikerült hosszúra egy kicsit, ebben a közönség is egyet ért, beszélgetve széled szét a tömeg.
Összességében meglepően remekül szórakozik az aki idelátogat. Ha esetleg ráun a filmekre, a partikra, még mindig ott van többek között a Kolozsvári Állami Magyar Színház is, ami ez időben is folyamatosan játssza általában angol nyelven is feliratozott előadásait.
Hétvégén tömött a belváros, a vendéglátóhelyeken lehetetlen szabadtéri helyet kapni. Egyetemi városról lévén szó, gyorsan megszületik a megoldás, az újdonsült komolyzenét hallgató barátaimmal egy sétálóutcában, sörösládákon kapunk helyet, az asztal egy ládára fektetett nyújtódeszka. Boldogan kiszolgálnak. Erről Mancika mondata jut eszünkbe a Csinibabából, amikor a szökőkútban való fürdésről beszél: „Engem ezért itthon lelőnének.”
Nem mondhatunk mást, igazán nemzetközi a színvonal. A fesztivál, a filmek, a több nyelven beszélő város. Hogy valami megmozdul, hogy minden megmozdul amikor filmfesztiválba lendül Kolozsvár. Nekünk meg az megy a fejünkben tíz napig, hogy bizony lenne hova fejlődnünk, nekünk, itt az ideológiailag „felfejlődött” európai városunkban, az már egyszer bizonyos.
és a nyertes film
