Kötéltánc (The Walk), rendező: Robert Zemeckis, szereplők: Joseph Gordon-Levitt, Sir Ben Kingsley, Charlotte Le Bon, Ben Schwartz, Steve Valentine, Sergio Di Zio, Mark Camacho, színes, magyarul beszélő, amerikai filmdráma, 120 perc, 2015 (12)
„A répa már megfőtt”
Robert Zemeckis, akit a legnagyobb vizuális történetmesélők között tartanak számon meglátta a lehetőséget The Man Who Walked Between the Towers gyerekkönyvben, ami 8 illusztrációt tartalmazott a francia kötéltáncos 1974-es illegális attrakciójáról. Úgy gondolta, hogy nem csak elmeséli Philippe Petit ikertornyok közötti mutatványát, hanem meg is mutatja milyen lehetett átélni.
Azért azt se felejtsük el, hogy 2008-ban készült erről egy Oscar-díjas dokumentumfilm Ember a magasban (Man on Wire) címmel, ahol az eredeti szereplőkről elég pontos képet kaphattunk (például arról, hogy Philippe Petit mennyire önelégült pacák).
A szokásos receptjét követve, mert ugyebár minek azon változtatni, ami bevált? 15. alkalommal is felkérte Alan Silvestrit zeneszerzőnek. Kettejük munkája 31 év után sem vesztett minőségéből és számomra a legtökéletesebb duót alkotják ennyi év távlatából is, olyan nevek mellett, mint Spielberg/Williams vagy Elfman/Burton. Ezután keresett egy hétköznapi kisugárzású tehetséges színészt, esetünkben Joseph Gordon-Levitt személyében, akivel valószínűleg sokan tudnak azonosulni, majd hozzáadott egy raklapnyi vizuális újítást, amit eddig még nem láthattunk. Az eddigi IMAX filmek pozitív visszacsatolását a mai napig egy kezemen meg tudom számolni, ám a Kötéltánc nemhogy tovább növeli ezek számát, de az első háromban a helye. A műfajok manapság annyira kiszámítható sémákra épülnek, hogy nem csak nehéz, hanem szinte lehetetlen olyan filmmel találkozni, ami arra sarkallná a nézőket, hogy közben valaki elszólja magát, miszerint: „Könyörgöm, gyere már le!”.
Pedig egy életrajzi filmről beszélünk, ami a rendező esetében az első – ahogy a főszereplőnél is -, nem pedig valamilyen blockbuster túlkapásról, amit az álomgyár szabadított ránk a marketing tsunamijával. Amikor Zemeckis-t a New York-i vetítésről kérdezték, ahol többen rosszul lettek a film közben, azt válaszolta: „A szédülés hatását szerettük volna felidézni, mindamellett, hogy nagyon keményen dolgoztunk, hogy a nézőket feltegyük az épületek közötti kötélre.”
Gordon-Levitt is komoly előkészületeket tett, hogy minél hitelesebben adja vissza a főszereplőt. Maga Petit tanította addig, amíg végig nem tudott menni egy kötélen, ehhez nyolc nap szükségeltetett. Mindamellett kék kontaktlencsét viselt a forgatáson, franciául tanult, az artista akcentusának elsajátítása érdekében. A történetből egy kicsit lefaragtak és egyszerűbbé tették, mert a World Trade Center előtt még 1973-ban a Sydney Harbour híd két pilonja között is egyensúlyozott, illetve az amerikai útjára nem csak ő kalapozta össze a pénzt, hanem egy német zsonglőr barátja is. Ennek ellenére okosan építették fel a cselekményt, a gyermeki bevezetőtől egészen a gőgösen elvakult Petit szenvedélyének kialakulásáig, amely a legnagyobb „művészi puccs” felé halad. Folyamatosan adagolva a feszültséget, míg végig egészségesen feszengünk, holott rég tudjuk a befejezést.
Zemeckis kimondja, hogy a filmkészítés számára hasonló szenvedély, melynek során szintén megtanult vékony kötélen táncolni. Nekünk is csak azt üzeni, hogy bármilyen jelzőt aggassanak ránk, az álmunk akkor is fontosabb, rá kell lépnünk arra a bizonytalanul ide-oda billegő vonalra!
