Fúsi (Fúsi/Virgin Mountain), rendező: Dágur Kári, szereplők: Gunnar Jónsson, Ilmur Kristjánsdóttir, Sigurjon Kjartansson, Margrét Helga Jóhannsdóttir, izlandi romantikus dráma, 90 perc, 2015. (16)
Páros magány
Egy izlandi film napjainkban akkor okozna meglepetést, ha rossz lenne. A Fúsi az első szerelemről és a felnőtté válásról szól, ami abból a szempontból – is – érdekes, hogy főszereplője túl van a negyvenen. A rangos Tribeca fesztiválon három kategóriában nyert.
A hatalmas termetű Fúsi 43 éves, – jó eséllyel – szűz és még mindig az anyjával él. A reptéren dolgozik, ahol nap, mint nap látja az embereket utazni, de közvetlen kapcsolatba nem kerül velük és még külföldön sem járt soha. Minden vágya egyszer eljutni Egyiptomba, ám ez a rajongás kimerül abban, hogy a nappaliban felállított terepasztalon az el-alameini csata hőseit rakosgatja ide-oda. Az életben próbál minél kevesebb vizet zavarni, kerüli az újat, a változást és minden olyan dolgot, ami kimozdíthatná a komfortzónájából.
Olyan, mint egy nagy gyerek, a rádióba rendszeresen betelefonálva heavy metal számokat kér a műsorvezetőtől, távirányítós autóval játszik, a terepasztal katonáit, tankjait festegeti és egyetlen – családos – barátjával füves cigit szív a pincében. Jelentős túlsúlya miatt – és mert feltételezik, hogy még szűz – kollégái kegyetlen tréfát űznek vele, de a – segíteni próbáló – főnökének nem árulja be őket, csak legyint, és egyszerű ugratásként értékeli a történteket. Az őt magához láncoló anyja bezzeg nem ilyen visszafogott, udvarlójával bármikor kész egy gyors menetre, így Fúsi jelenléte egyre kellemetlenebbé válik. Talán nem véletlen, hogy a születésnapjára egy cowboykalapot kap és befizetik egy country táncházba. Itt ismerkedik meg a virágárus Sjöfnnel, akibe – annak közvetlenségét félreértve – szinte azonnal beleszeret és bár a lánynak is szimpatikus, a nagy mackó ilyetén érzései viszonzatlanul maradnak. Különös barátság szövődik kettejük között, mígnem kiderül, hogy Sjöfnnek még inkább szüksége van a segítségre. Hősünk élete 180 fokos fordulatot vesz, bizonyítania kell elszántságát, rátermettségét, ahol a szerelem egyfajta katalizátorként van jelen. A végkifejlet tartogat némi meglepetést és a cselekményt minden szomorúsága ellenére átszövi a(z északi) humor.
A film őszintén és szerethető (nem pedig bugyuta) módon ábrázolja a késői felnőtté válás szépségeit és buktatóit. Nagyszerűsége az egyszerűségében rejlik, sallangmentesen, minden giccs nélkül meséli el, ahogyan ez a mások által kigúnyolt, lesajnált és gyakran félreértett, de tiszta szívű ember próbálja megtalálni a kiutat az élet útvesztőjében. A főszereplőt alakító Gunnar Jónsson a tengeren dolgozik szakácsként, a szárazföldtől távol eltöltött évek hathatós segítséget nyújtottak a kissé különc karakter megformálásához. Szerencsésnek tartom magam, amiért személyesen is megismerhettem őt, mert a hatalmas termet (még így is, pedig a forgatás idején negyven kilóval többet nyomott a mérlegen) – Fúsihoz hasonlóan – hatalmas szívvel párosul. A vele készített interjúmat hamarosan olvashatjátok, és nemsokára jön a magyar mozikba a Kosok (Izland hivatalos Oscar- jelöltje), amiben egy kisebb szerep jutott neki.
