A szüfrazsett (Suffragette), rendező: Sarah Gavron, szereplők: Carey Mulligan, Helena Bonham Carter, Meryl Streep, Anne-Marie Duff, angol filmdráma, 106 perc, 2015 (12)
A szüfrazsett az a film, aminek feladata és mondanivalója előbbre való a mozizás élményénél. Egy kétségtelenül fontos témát mutat be abból az időből, amikor a feminizmus még csak épphogy elkezdte bontogatni szárnyait. Félve és kétségbeesve, de tudatosan, az akkori társadalom női egy olyan harcot indítottak meg, amiben nem úgy akartak nyerni, hogy veszteseket teremtenek, hanem csupán egy olyan jövőt kívántak létrehozni, ahol a gyengébbik nemnek is lehet ereje.
Az 1912-es évek Londonjában járunk, ahol nem volt álom nőnek lenni. A főszereplőnk, Maud (Carey Mulligan), egy mosodában robotol kislány kora óta, amikor az egyik szokásos hétköznapon beleütközik egy szüfrazsett találkozóba. Persze ez nem forgatja fel drasztikusan a megszokott és jól bejáratott életét, mert Maud közben egy szerető anya, akit kisfia és férje vár otthon. Azonban munkatársa (Anne-Marie Duff) és a helyi patikus asszony (Helena Bonham Carter) felkelti érdeklődését a témában és pár véletlen folytán maga is a szüfrazsettek tágra nyitott ajtajának küszöbén találja magát. A nők jogaiért való harcban álláspontja egyre inkább kezd kikristályosodni főhősünknek, ami azonban következményekkel jár mind a magánéletében, mind a munkájában.
A szüfrazsett pontosan meghatározott korrajzzal tárja elénk azt az időszakot, amikor a nők szava még nemhogy nem ért semmit, de jobbára csak nevetségesnek számított. Hiába szerették volna, hogy ők is szavazati joggal bírjanak, vagy a munkájuk legyen megbecsülve, semmi mást nem tehettek csak a megaláztatás gondosan kikövezett ösvényén meneteltek. Ennek kívántak nemet mondani, ez ellen emelték a szavukat és kétségbeesésükben néha sokkal radikálisabb módszerekhez folyamodtak, mert úgy gondolták a férfiak csak abból értenek.
De ez még mindig csak a feminizmus melegágyának, magának a témának a boncolgatása; mégiscsak egy filmről van szó. Egy olyan filmről, amiben Meryl Streepet is megkapjuk pár perc erejéig, a szüfrazsettek ősanyjának szerepében. Az egész mozinak kicsit olyan a hangulata, mint amit a néző legutóbb a 12 év Rabszolgaság nézése közben érezhetett; nagyjából tisztában vagyunk vele, hogy mire számítsunk, a történelem egy valóban szennyes pontját dolgozzák föl, nagyon hangzatos és valóban jó színészekkel, amit egy karakterdrámán keresztül hagynak azonosulni a nézővel a lehető legtöbb Oscar-jelölés reményében. Pontosan ez történik itt is, nehéz is belekötni, mert a téma utat tör magában, átveszi a hatalmat a filmélmény fölött. Akár dokumentumfilm is lehetne, de annak minden bizonnyal nem lenne ekkora keletje és sokkal kevesebb emberhez jutna el. E fölött szemet kell hunyni, ha tudunk, és értékelni a jó színészi alakításokat, az érzékeny női rendezést Sarah Gavron személyében és becsülni kell azt is, hogy a készítők nem estek túlzásba a férfi karakterek ábrázolásával sem.
Nagyon könnyű lett volna éles kontrasztot teremteni az által, hogy a szebb jövőért harcoló női karakterek mellé felsorakoztatnak egy adag elnyomó férfit, akik a legkellemetlenebb módon veszik őket semmibe, de szerencsére sikerült ebben egyensúlyt teremteniük és amíg egyik oldalon láthatunk egy molesztálásra hajlamos munkaadót, vagy egy feleségét verő férjet, addig ugyanilyen arányban szembesülünk azzal is, hogy hány férfi támogatta feleségét a felkelésben és hány férfi bizonytalanodott el pozitívan azzal a kapcsolatban, hogy vajon van e értelme ennek a harcnak.
Nem kapunk hatalmas drámai fordulatokat, de néhány szívet-tépő jelenet képes átsegíteni az amúgy olykor unalomba fulladó részeket. De A szüfrazsett egy olyan film, ami a mozitermet végignézve látszólag nőknek szól, de valójában nőkről szól és mindenkinek ajánlott a témakör mivolta miatt. Hazudnék ha azt mondanám, hogy a szüfrazsettek mindent elértek, amit akkor szerettek volna, bár annál kétségtelenül sokkal többet, mert azok a törekvések tovább lettek álmodva és még mindig ennek a folyamatnak a részesei vagyunk.
