Twin Peaks, készítők: David Lynch, Mark Frost, szereplők: KyleMacLachan, Michael Ontkean, Shelly Johnson, Lara Flynn Boyle, amerikai dráma és krimisorozat, 47 perc, 2 évad, 1990
30 éve, 1990. április 8-án került adásba a Twin Peaks. Az a kultsorozat, aminek olyan vége lett, hogy addig ilyen befejezéssel még sosem találkoztunk, vagy inkább csak azóta sem bírtuk feldolgozni. Később David Lynch-ék beadták a derekukat, és 2017-ben a Showtime feltámasztotta a sorozatot, ami nem remake volt és Lynch rendezte az összes részt, de az mégis már már kicsit külün vágány, ha a mítoszról beszélünk.
Talán porosnak tűnhet a Twin Peaksről okfejteni, de tényleg azon kultsorozatok közé tartozik, amik meghatározták ezt a szakmát, amiből mind a mai napig táplálkoznak az utódok egy egy szeletet kiszakítva. A Twin Peaks az a fajta örök klasszikus, amitől a néző tényleg azt érzi, hogy megnyerte az ötöslottót, majd elvesztette a szelvényt. Feldolgozhatatlan.
Nem hiszem, hogy tudnánk bármi újat mondani a sorozatról és nem is kell, de azt nem lehet elégszer leírni, hogy mennyire lenyűgöző és örök kérdés marad, hogy ebben a hatalmas komplexumban hogyan bírnak működni a részletek. A válaszhoz elkerülhetetlen ismerni a sorozat egyik szülőatyját, David Lynch-et.
Nagyon különc rendező mégis klasszikus. Olyan filmjei tették világhírűvé, mint a Kék Bársony, a Dűne vagy a Mullholland Drive. 2013-as kijelentése szerint nem igazán van esélye gyarapítani műveit, mivel nagy valószínűséggel leteszi azt a bizonyos lantot. Lynch az a fajta rendező, aki nem zárkózik el a feladattól, ha az az, hogy köpjük le kicsit Hollywoodot. Nem érzi úgy, hogy teremne neki ott még babér és azokat a konvenciókat, amit a mai filmgyártás diktál nem hajlandó elfogadni; az ő abszurd világát már nem fogadnák ott szívesen. Sosem kínál egyértelmű megoldásokat és mindenkinek meg kell találnia a saját magyarázatát fimjeiben, ami szerinte kötelező eleme kellene legyen minden mozgóképnek, hiszen az élet maga is annyira komplikált, hogy nem lenne szabad engedni , hogy a filmek ne legyenek azok. Elmondása szerint a legjobban azt élvezi a munkában, ha elveszhet a filmjei világában.
Lynch imádja az abszurditást és szereplői jellemzően egy hatalmasabb világrend alá vannak űzve és nem a megszokott társadalmi halmazállapotokban vannak jelen, de a mozdulataik, reakcióik ettől függetlenül teljesen normálisak és emberiek. Megoldások, happy endek, kimondott végek, boldogsággá olvadt megnyugvások pedig egyáltalán nem leledzenek a művei között. David Lynch mítoszt készít biztos hozzávalókkal, okos mozdulatokkal és nem érdeklik a filmes elvárások, egyszerűen be akarja mutatni világát és addig nem nyugszik, amíg be nem lepi az egész agyunkat a fikcióival. A jó és a rossz küzdelme örök témaként lengi be filmjeit, de annál jóval komplexebb módon, mint egy rajzfilmben. Ráadásul a minél tökéletesebb végkifejlet érdekében nagyon sokszor képes az improvizációra, hagyja, hogy az aktuális gondolatok, ötletek ellepjék a vásznát. Például a Twin Peaks-es Bob (mitikus főgonosz) is a forgatáson született meg, amikor Frank Silva véletlenül bezárta magát egy szekrénybe és dörömbölt, hogy engedjék ki. Ennyi ihlet elég is volt a rendezőnek. Ha azt gondolod, hogy az IKEA áruház bejárási útvonala egy bonyolult struktúra akkor valószínűleg soha nem próbáltál még egy röpke körutat tenni Lynch fejében.
Akkoriban amúgy rendkívül egyedi eset volt, hogy egy nagyjátékfilmes rendező egy sorozat forgatásába, ötletelésébe fogjon. Ma persze ez már nagyobb divatnak örvend és a rajongók habzó szájjal vesznek meg azért, ha egyik kedvenc filmrendezőjük beköltözik, vagy beköszön a tévétársaságok udvarába. (Jó példa erre Quentin Tarantino Helyszínelőkös kísérlete, David Fincher House of the Cards-os alkotása, vagy Frank Darabont The Walking Deades rendezése.) Persze nem volna igazságos, ha csak Lynch-et emelnénk ki és nem említenénk meg a társát, Mark Frostot, akivel együtt éppen egy Marylin Monroe életrajzi adaptáción dolgoztak, amikoris könnyen jött a múzsa csókja, hogy kéne csinálni egy sorozatot egy meggyilkolt lányról, akinek a naplójában legyen az a téma, hogy egy fontos és befolyásos emberrel volt viszonya (Laura Palmer – Ben Horne). És így kezdődött minden…
Storyline-nal szolgálni felesleges lenne. Az alapkoncepció közismert: A Twin Peaks nevű fiktív kis településen megtalálják Laura Palmer holttestét egy nejlonzsákba bugyolálva és innentől kezdve nagyítóval vezetnek minket körbe kézen fogva, ahol mindenkinek van valami igazán furcsa története, ahol minden karakter egy külön világ, ahol aztán annyira semmi nem az, aminek látszik, hogy végül rádöbbenünk, hogy maga a sorozat sem az, aminek először hittük. És minden jelentben tüzes-vassal égetik a fülünkbe Angelo Badalamenti jellegzetes zenéjét, miközben a szánkban érezzük a Dupla-R kávézó világhírű meggyes-pitéjének ízét.
Mindenki azt gondolná, hogy fejest is ugorhatunk egy izgalmas nyomozásba, de ennél sokkal több történik. Ahhoz, hogy Laura Palmer (Sheryl Lee) gyilkosságának körülményeire fény derüljön egy FBI ügynök érkezik Dale Cooper (Kyle Maclachan) személyében, aki kétségkívül a legjelentősebb szereplő és mindenki legkedveltebb karaktere, teljes joggal. A bűnös-nagyváros emberének rácsodálkozása a vidéki élet köd borította hétköznapjaira mindenképpen pozitív hőst formált Cooperből, aki mindezek tetejében még játékos zsenialitással is rendelkezik, aminek hála egyből egy Sherlock és Watson párosra emlékeztető csapatot kapunk a helyi seriffel, Harry Trumannal (Michael Ontken) kiegészülve. 
A sorozat rengeteg szereplővel dolgozik, mindegyikük meghatározó a történet szempontjából; például Josie, az özvegy drámakirálynő, aki Pete-tel és sógornőjével él. A sógornő a helyi szállodatulajdonossal csalja férjét, aki a halott lányt is ágyába csábította. A szállodatulajdonosunk lánya, Audrey (Sherilyn Fenn), eléggé rágerjed Cooper ügynökre. De ott van Shelly (Madchen Amick) aki osztálytársa volt Laura Palmernek és boldogtalan házasságban él férjével, akit a helyi focicsapat alfahímjével csal. A fiú apja épp olyan különcnek számít a városkában, mint a Log Lady (Catherine E. Coulson), aki minden jelenetben babasimogató pózban tart a karjai közt egy fatönköt.
A lakók egyik kedvelt tartózkodási helye a Dupla-R kávézó, aminek tulajdonosa az angyali szépségű Norma (Peggy Lipton), aki a börtönből frissen szabaduló férjét ugyanúgy tovább csalja, a helyi ‘képtelen-vagyok-kiállni-saját-magamért’ autószerelővel, Eddel. Ed fél-szemű és eszű felesége Nadine pedig egy balul elsült piknik-öngyilkosság során olyan amnéziát kap, amitől újra kamaszlánynak képzeli magát. Rá is mászik James-re akinek a lelke még egy doboz bonbonnál is édesebb és még mindig reménytelenül szerelmes a meggyilkolt lányba, akinek az apja képtelen feldolgozni a veszteséget. Szerelmi megpróbáltatásokért nem kell a szomszédba menni. Elég betekinteni a rendőrőrsre és végignézni Lucy és Andy vívódásait. És közben olyan zseniális szereplők bukkannak még föl, mint a valójában nem is létező Bob (Frank Silva), aki emberi testek ideiglenes lakója a gonoszság nevében, vagy Windom Earle (Kenneth Welsh), aki Agent Cooper ősi ellensége és épp oly kellemes sakkpartikat nyom, mint amilyen kedélyesen gyilkol. Na meg maga David Lynch is feltűnik az ordítozó ügynök, Gordon szerepében. Ráadásul egy életre beleégett a retinánkba, ahogy David Duchovny női ruhában segíti a nyomozást.
És ezek itt csak a szereplők; hol vagyunk még a történettől. Vagy mégis miféle történettől, hisz az első évad 8 része után zavartan ülünk, hogy egy sci-fi, egy horror, egy brazil szappanopera, egy thriller, egy burleszk, egy vígjáték, egy előre bekevert angol fekete humor, vagy egy krimi a típusa ennek az egész sorozatnak. Mert kaptunk már Törpét (Michael J. Anderson) piros ruhában, táncnak csúfolt egészségtelen mozgáskultúrával, de az első évad végén meglőtt Cooper képzeletben született és valósággá formálódott Óriásától is a hideg ráz és a megnyugvás ringat egy azon pillanatban.
A színpadias jelenetek talán néhol kicsit ingerlik a nézők idegeit, de egész egyszerűen lenyűgöző az az igyekezet és állhatatos hozzáállás, amelynek bölcsőjében ezt a művet ringatták. A kísérletezés legfinomabb morzsái olvadnak szét a szánkban, miközben nézzük azokat az irgalmatlanul bevállalós kameramozgásokat és stíluskeveredéseket egy borzasztóan jó ritmusba szorítva. És ezek egyáltalán nem voltak hiábavalóak. Korántsem tökéletes minden mozdulata a Twin Peaksnek, de tagadhatatlan, hogy sorozatok rengetege építkezik belőle a mai napig.
A humort először fel sem merjük ismerni benne, de utána kétségkívül biztos kezekkel gyúrják bele a történetbe, például a seriff segédje, aki minden gyilkossági helyszínen elbőgi magát. vagy amikor egy láma besétál Cooper arcába, felejthetetlen. Ráadásul van egy sorozat Twin Peaks tévéjében, amely az Invitation to Love címre hallgat és valahogy MINDIG reagál az aktuális történésekre; sorozat a sorozatban.
Az első évad jól megérdemelt cliffhangere után jöhet a már 22 részes második évad, aminek az elején még több poént zúdítanak ránk, kicsit nem is értjük, aztán varázsütésre eltűnik és megjelennek a misztikus látomások és elemek. És tényleg minden van Twin Peaksben, amit akarsz, törpék, óriások, kurvák, szerelem, heroin, szépségverseny, szüzesség elvesztése egy repülőgépen, szalámis szendvics, halál, helyi romkocsmának álcázott vidéki kultúrház a Roadhouse nevű helyen, valóságba beemelt álmok, vagy inkább álmokba bevitt valóságok és maga a nagybetűs GONOSZ.
És akkor az utolsó részben, amikor már minden romokban hever, akkor Cooper ügynök visszatér abba a szobába, ahol annak idején Laura Palmer megsúgta neki gyilkosának nevét a nehéz bordó függönyök és a fekete-fehér cikkcakkpadló kereszttüzében. Aztán jön a visszafele beszélő törpe, a Milói Vénusz labirintusa, a villódzó fények és tanúi vagyunk, ahogy főszereplőnk elbukja harcát az emberiség nevében. Nem lép át önmagán, emberként reagál egy isteni színtéren és egyből vége lesz neki, mint a Twin Peaks-nek.
Vannak sorozatok, amiket mindig mindenki ismerni fog és történelmet írnak. David Lynch és Mark Frost művészete, a Twin Peaks pontosan ilyen. Órákig lehetne beszélni vagy elemezni, de kétségkívül ez volt a legjobb sorozatkísérlet, amivel valaha dolgunk volt. Egy dolog biztos csupán, Laura Palmer halott, minden más csak közjáték és találgatás, abból viszont a legélvezetesebb.
És arról a nekünk már nagyon különálló 3.évadról:
