Kártyavár 1-3. évad

Kártyavár (House of Cards), író: Michael Dobbs, szereplők: Kevin Spacey, Robin Wright, Michael Kelly, színes amerikai politika drámasorozat, 51 perc, 4 évad, 2013-

A Kártyavár az a fajta politikai dráma, aminek a sztorija mellett a Watergate-ügy is képes eltörpülni. A Fehér Ház zárt ajtói mögött olyan kőkemény politikai botrányok és csatározások dúlnak, amiktől csillapíthatatlanul visszhangoznak a folyosók. A hatalom illata vezet mindenkit az orránál fogva, főleg a főszereplőnket, akit Kevin Spacey alakít és hogy még a hangulat is stimmeljen, az első pár részt David Fincher, a Harcosok klubja és a Hetedik rendezője vezénylete le. Az ő kezdése nyomja rá továbbra is a bélyeget a sorozat közérzetére, amiben a sziklaszilárd környezetben néha szépen és ritmikusan megpuhulnak a jelenetek.

A Netflix első olyan sorozata volt ez, amivel Emmy-díjat nyertek, sőt még Golden Globe-díjakat is zsebeltek be. A Netflixben továbbra is azt szeretjük nagyon, hogy díszletileg és karakterileg rendkívül igényesek tudnak lenni és hogy az ő sorozataikban még mindig egyszerre kapunk meg egy teljes évadot, így nem kell várni a pontos heti kezdést. A sorozatnak készült már egy brit verziója a ’90-es években, amit Michael Dobbs könyvéből adaptáltak. Dobbs mind a mai napig aktív tagja a forgatókönyvíró csapatnak és ha valaki, akkor ő tudja milyen témáról van szó, hiszen anno ő volt Margaret Thatcher kabinetfőnöke és tanácsadója.

A Kártyavár nem hogy segítene rombolni a politikával kapcsolatos negatív feltételezéseinket, hanem percenként ráerősít minden félelmünkre azzal kapcsolatban. Hiába tudjuk, hogy ezek a karakterek csupán fiktívek, akkor is kiül az undor az arcunkra, hogy a hatalommániás emberek a szépen vasalt öltönyeikben milyen háborúkat vívnak egymással. Persze itt nem töltött fegyverekkel ejtenek sebet, hanem egy egyszerű kézfogással vagy egy aláírással, de ezek a mozdulatsorok pont elegek hozzá, hogy véres csaták szabaduljanak el.

Főszereplőnk Frank Underwood (Kevin Spacey), aki az első évad kezdetén már a kongresszusban koptatja a széket, azonban vágya lesz, hogy megszerezze a külügyminiszteri címet magának. A Fehér Ház az a helyszín, ahol az ilyen rangokat nem az emberek két szép szeméért osztják ki, ezért olyan stratégiai háborúba kezd, ahol nem ismer se embert, se istent és bárkin mosolyogva gázol át, hogy véghez vigye a célját. A sorozat egyik újító elemének számított, hogy egyes jeleneteknél arra eszmélünk, hogy Frank Underwood egész egyszerűen kiszól hozzánk a kamerába és mintha abban a pillanatban mi is cinkostársává válnánk a politikai csatározásaiban. Ilyenkor félreteszi az elit politikai nyelvezetet és egy jól irányzott káromkodással kifejti számunkra, belebámulva az arcunkba, hogy mire készül és kit hogyan fog eltüntetni az útjából, hogy az ő karrierjének előmenetelében ne legyen hiba. Kezdetben nagyon szimpatikus volt ez a megoldás; egy két őszinte káromkodás, pláne Spacey játékával pontosan célba talált és még őszintébben tudtunk drukkolni. Hiába tudtuk, hogy mocskos amit csinál, egyszerűen úgy volt vele a néző, hogyha már bekoszoljuk a kezünket, akkor azt csináljuk tisztességgel és hozzuk ki belőle a maximumot. Ahogy Frank mondaná, nem is arról van szó, hogy hazudik, hanem csupán politizál; és ezzel fel is mentette önmagát a bűnök alól. Maga is elismeri, hogy nagyon vastag a bőr a képén és ez az a szakma, amihez ez az adottság elengedhetetlen.

A másik legfontosabb karakter a felesége, a rettentően kimért, elegáns és kiismerhetetlen Claire Underwood (Robin Wright). Claire ugyanaz mint férje, csak csinosabb. Ez a két ember valóban szereti egymást, de nem arról a romantikus, tejszínhabbal átitatott szerelemről van szó, hanem arról a típusúról, amikor két ember felismeri magában, hogy van egy dolog, ami nála hatalmasabb és azt hagyja eluralkodni önmagán. Ez az ő esetükben nem más, mint a hatalom szeretete; egyszerűen szomjazzák azt és pontosan tudják, hogy ketten együtt legyőzhetetlenek. Ehhez a fajta hatalomhoz, azonban olyan eszközökre van szükség, amik nem hétköznapiak, így nem akadnak fönn azon, ha az egyikük megcsalja a másikat, sőt mindent el is mondanak egymásnak és esténként, a gyönyörűen berendezett házuk egyik ablakpárkányán üldögélnek és cinkos mosollyal szívnak el egy szál cigarettát a kristályhamutál felett, félhomályba burkolózva. Ezek a nagyon szépen megkomponált szimbolikus és kicsit lomha jelenetek bőségesen jellemzik a sorozatot.

A következő évadok erős hullámzást mutatnak minőségben, persze sikerül egyre feljebb kapaszkodni a hatalomnak a létráján és végignézhetjük, ahogy Claire is teljes értékű főszereplővé növi ki magát, de valahogy kevésbé megy a nézőnek az azonosulás ezzel a párossal, mert egyre visszataszítóbb az egész miliő, amiben minden gerincet mellőzve taposnak át az embereken a hatalomtól megrészegülve. Persze az izgalom marad, mert rengeteg buktatója van ennek az ösvénynek; például az újságírók, akik az elején méltó ellenfélnek bizonyulnak élükön Kate Mara-val, vagy a legutóbbi évadban a republikánus politikus, akit a The Killingből Joel Kinnaman alakít, de a trónfosztás nem valósul meg. Underwoodék párosa legyőzhetetlennek látszik, pláne hogy olyan segítőik akadnak, mint Doug Stamper (Michael Kelly), aki egyértelműen a legjobb mellékszereplő. Nem sokat szól és ugyanazt csinálja kicsiben, mint Frank nagyban. Az a fajta jobb kéz, aki nélkül az ilyen politikusok nem lennének képesek létezni.

A sorozat negyedik évada most jött ki a szokásos 13 részével. Ez a szám nem véletlen, hiszen pont ennyi kártyalap van a pakliban mindegyik fajta kártyából. Ezekkel a lapokkal épülget Underwoodék politikai kártyavára, amiben csak egyszer kell hibázni, hogy minden amit eddig felépítettek boruljon, de ahogy az eddigi történések mutatják, szemtelenül profi játékosokkal van dolgunk.