Mama - kritika

Mama (Ma Ma), rendező: Julio Medem, szereplők: Penélope Cruz, Alex Brendemühl, Luis Tosar, Silvia Abascal, spanyol-francia dráma, 111 perc, 2015. (16)

Csak egy van

Egy elhagyott, munkanélküli tanárnő szembetalálja magát a rákkal, egy rendszeresen dalra fakadó nőgyógyásszal és egy családját elvesztő fociedzővel. Julio Medem legújabb filmjében az idő előtti elmúlás témáját boncolgatja, de a töménytelen mennyiségű szimbólum csaknem maga alá temeti az igazi mondanivalót. A kevesebb néha több, Penélope Cruz igyekszik megmenteni a helyzetet.

2012-et írunk, Spanyolországban javában dúl a válság. A tanárnő Magda (Penélope Cruz) számára sem túl biztatóak a kilátások, a nyári szünet után nincs hova visszamenni dolgozni, férje pedig bejelenti, hogy a nyarat máshol (és mással) tölti. Ha ez nem lenne elég, orvosa mellrákot diagnosztizál nála. A hírtől lesújtva nézi fia focimeccsét, ahol megismerkedik Arturoval (Luis Tosar), a Real Madrid utánpótlás csapatának edzőjével. Beszédbe elegyednek, ám nem sokkal később Arturo telefonhívást kap, családját baleset érte. A kórházba már együtt rohannak. Magda szeretné az egésztől megkímélni fiát, ezért az unokatestvéreihez küldi őt és egyedül vág neki a kemoterápiának, miközben rendszeresen látogatja a kórházban a felesége állapotában javulást váró Arturot. A fájdalomban és veszteségben való osztozás közelebb hozzá egymáshoz a férfit és a nőt.
A filmjeit gyakran maga író Julio Medemnek olyan alkotásokat köszönhetünk, mint Az északi sarkkör szerelmesei vagy A szex és Lucia. A Mama az idő előtti elmúlás gondolatával foglalkozik egy erős női karakteren keresztül bemutatva. Az ötlet nyolc évig pihent, míg a forgatókönyvíró-rendező és Penélope Cruz egymásra találtak. Utóbbit mindig szívesen látjuk spanyol filmekben, elsősorban itt van lehetősége megcsillogtatni színésznői képességeit.
A film meglepetéssel is szolgál is, de olyan sok karakter és olyan sok interakció van benne, hogy Magda rákbetegsége egy idő után huszadrangúvá válik. A kibontakozó szerelemnek az ex-férj és az orvos is részese akar lenni, tudomást nem véve arról, hogy egyiküknek sincs semmi keresnivalója. A halálos kór közös leküzdése során vélhetően kialakul egyfajta kapcsolat orvos és páciense között, de hogy valaki ennyire jelen legyen Magda életében, az már túlzó. Egy nagyon furcsa szerelmi háromszög – majdnem négyszög, de szerencsére az ex-férj még időben felméri a helyzetét – bontakozik ki, melynek megértéséhez és kritika nélküli befogadásához sajnos nem rendelkezünk pszichiáter végzettséggel, mint a történet kiötlője (és akkor figyeljük majd meg, hogyan viszonyul az egészhez a rendkívül vonzó és közvetlen nővérke, aki amilyen váratlanul felbukkant, úgy is tűnik el a filmből). Tulajdonképpen már Arturo és Magda egymásra találását sem lehet egyszerűen elintézni azzal, hogy sorsszerű.A cselekmény akkor is működne, ha egyenes vonalban haladna előre, ám Julio Medem valamiért úgy érezte, muszáj megbolondítania azzal, hogy az adott időpillanathoz képest oda-vissza ugrál, gyakran csak egy álom, vagy gondolat erejéig. A színeknek, a zenének, a párbeszédeknek, a rendszeresen visszatérő dobogó szív motívumnak, a végtelen tengernek és még számtalan más dolognak szimbolikus jelentése is van (vegyük pl. a fent említett játékot az idővel), és ezek a szimbólumok már-már átveszik a hatalmat a cselekmény, a valós mondanivaló felett, spanyol filmhez mérten is túl sok van belőlük. Ugyanez vonatkozik a túl sokat síró, máskor pedig túl sokat éneklő férfiakra is. Az országot sújtó válságot, a kilátástalanságot egy pillanatra elfelejteti mindenkivel az EB győzelem, ezek után már tényleg csak hab a tortán, hogy Magda fia focista akar lenni, új választottja pedig tök véletlenül a focival foglalkozik.

Ha mindenből egy kicsit kevesebbet kapnánk, akkor ez egy nagyon szép film lenne a betegség elleni küzdelemről, a reményről, az újrakezdésről, de félő, hogy így csak a kopaszra borotvált, egyik mellét elvesztő spanyol színésznő játéka marad meg az emlékezetünkben.