Hans Florian Zimmer 1957-ben született Frankfurtban. Az Ultravox és a The Buggles zenekarokban kezdte pályafutását, ahol billentyűsök és a szintetizátor működtetésért volt felelős. A Music Television 1981. augusztus 1-jén éppen a Video Killed the Radio Star videoklipjével kezdte meg sugárzását.
A filmzenével Londonban kezdett el foglalkozni Stanley Meyers oldalán. Egyedi stílusa hamar megmutatkozott, az elektronikus zenét ötvözte a hagyományos nagyzenekari hangzással.
Karrierje 1988-ban indult, amikor a legjobb filmért járó Oscart elnyerő Esőemberhez (1988) komponált zenéjéért Oscrarra jelölték. A rákövetkező évben a Miss Daisy sofőrje (1989) ugyancsak elnyerte a legjobb filmért járó Oscart, ennek a zenéjét is ő szerezte. Az oroszlánkirály (1994) zenéjéért végre megkapta az Oscart, a legjobb betétdalért járó díjat Elton John és Tim Rice hozták el. A filmzenéből 15 millió darabot adtak el és Zimmer megkapta a Golden Globe-ot is. A Gladiátor (2000) 5 Oscart nyert és jelölték a legjobb filmzenéért is. A filmzenét jelölték továbbá BAFTA-díjra is és elnyerte a Golden Globe-ot.
Az egy elnyert díj mellett nyolc alkalommal jelölték Oscarra, legutóbb a Csillagok között (2014) filmzenéjéért. A két elnyert Golden Globe mellett további 10 alkalommal jelölték, legutóbb az előbb említett Csillagok közöttért. Prime Time Emmyből is van egy jelölése (The Pacific – A hős alakulat, 2010), BAFTA-ra kilencszer jelölték.Grammy-díjat kapott Az Oroszlánkirályért és Az utolsó esélyért (1995), emellett begyűjtött 7 jelölést is.
Az utolsó szamurájhoz (2003) írt volt a 100. filmzenéje, amit azóta újabbak követtek. A 120 film 24 milliárdos bevételnél jár. Zimmer több életműdíjat is kapott már, 2010. óta a hollywoodi hírességek sétányán is megtalálhatjuk a nevét.
2014-ben a híres londoni Hammersmith HMV Apollo színházban adott koncertet, ennek sikere adta meg a lökést a mostani európai turnéhoz.
Az életmű számos emlékezetes alkotást tartalmaz, ebből válogatott a zeneszerző, aki állandó alkotótársait, zenészbarátait hozta el nekünk magyar zenészekkel és kórussal kiegészülve.
Ha egy szóval kéne jellemezném (ami kevés az összképet látva), azt mondanám profi. Zimmer elképesztő lendülettel vetette bele magát a zenélésbe, egy percre sem lankadva, miközben számos hangszeren játszott, olykor kiállt a zenekar elé, úgy vezényelt, máskor csak egy fejbiccentéssel jelezte, hogy minden a legnagyobb rendben, csak így tovább gyerekek.
A zenei blokkokat rövid narrációval vezette fel, megemlékezve a film és a hozzá írt zene keletkezéséről, nem elfeledve zenésztársait, a rendezőket és a színészeket, akiket ma már a bátran nevezhet a barátainak.
Bemelegítésnek jött Miss Daisy sofőrje, Sherlock…, majd a magyar köszönés után megjegyezte, hogy minden igyekezete ellenére ennyit sikerült megtanulnia, de nagyon igyekszik, hiszen Ron Howard éppen nálunk forgatta az Infernot és a korábbi két részhez hasonlóan ennek is ő a zeneszerzője.
Megköszönte Tony Scottnak, hogy Az utolsó esélynél gondolt rá, ennek zenéjéből hallhattunk is részleteket. Helyett kapott a testvére, Ridley is, hiszen a Gladiátor zenéjénél kevés ismertebb van a világon. A fiatal énekesnő hibátlanul helyettesítette Lisa Gerrardot, jómagam azon szerencsések közé tartozom, akik ugyanezen a helyszínen az ő előadásában is meghallgathatták a legszebb dalokat a Dead Can Dance koncertjén.
Volt még Az oroszlánkirály (Lebo M. hangja élőben is elképesztő), Az őrület határán (az animáció itt annyira egyszerű volt a végén mégis nagyot ütött a vörös fény, ahogy ráömlött a kórusra), a Batman trilógia, A Da Vinci-kód, az Angyalok és démonok, A csodálatos Pókember 2 stb. is. Electro belépője majdnem levitte az Aréna tetejét és úgy általában az egész koncertre, akárcsak Zimmerre a dinamizmus volt a jellemző. Egy biztos, a hangerőre nem lehetett panasz.
A háttérben nem filmrészleteket láttunk kivetítve, hanem az adott film hangulatához illő animációkat, de gyakran csak a fények irányával és színével játszottak. Az Aurora áldozatairól való megemlékezése is jól mutatta mennyire mélyen érző, szívember.
A végére a Csillagok között legemlékezetesebb dallamait idézte fel, ráadásként pedig az Eredet maradt, melynek záró momentuma nemcsak a film, hanem a koncert befejezéséhez is ideális.
Bizonyára sokan néztük már végig a filmtörténet leghíresebb jeleneteit filmzene nélkül és hatalmasat csalódtunk (igen, itt most elsősorban a nagy fehér cápára gondolok, a kekeckedők ellenpéldaként felhozhatnák a Ben-Hur fogathajtó jelenetét, de az teljesen más tészta). Hiába idéztük fel magunkban a dallamot, valahogy mégsem működik, mégsem az igazi. A film a zenével válik teljessé, annak elválaszthatatlan része és talán a legnagyszerűbb élmény, amikor a zeneszerző személyesen adja elő és vezényli le ezeket a műveket, ne adj isten, pár szóban még el is meséli keletkezésük történetét.
Hans Zimmer imádja, amit csinál és ért is hozzá. Egy zseni, egy szeretetre méltó showman. Valószínűleg voltak súrlódások, viták és talán többeknél eltört a mécses (nem feltétlenül azért, mert nők is szép számmal álltak a színpadon), de ahogyan az egész összeállt és működött, az valami hihetetlen. Mindenkihez külön odament, mindenkit külön bemutatott és az egészen látszott a kölcsönös tisztelet és megbecsülés, a baráti viszony és nem utolsó sorban a zene iránti közös rajongás. Köszönjük! Minden perc maradandó emlék.
