F1 – A film (F1: The Movie), rendező: Joseph Kosinski; szereplők: Brad Pitt, Damson Idris, Javier Bardem, Kerry Condon, Kim Bodina, Joseph Balderrama, Abdul Salis, Tobias Menzies, Sarah Niles, Samson Kayo, Callie Cooke, Shea Whigham; nemzetközi, de amerikainalizált sport akciófilm, 155 perc, 2025 (12)
Pitt a villám
Nem így tervezték, de a sztrájkok miatt közel 1 éves érdemi kihagyást kellett tartani az F1 forgatásában, ami így a 2023-as Brit Nagydíjtól a 2024-es Abu Dhabi GP-ig tartott kb. 17 hónapig. Nagy tehát a teher, hogy ezeket a költségeket visszahozzák a bevételek, de az F1, mint sport épp a csúcsán van a nézőszámainak. Csakhogy a film nem feltétlen azokat célozza, akik ebben az évezredben sok futamot (vagy valaha) néztek.
Hosszú és kacifántos története van az F1-nek a filmvilággal, melynek részleteire nem itt fogok sok időt szánni, hisz már elkezdtem, s bár e sorok írásakor a kígyó még nem érte utol a farkát, az előző ekkora léptékű filmet már eléggé átrágtam. Az F1-ről az 1966-os Grand Prix óta nem készült az aktualitásokat bemutatni kívánó alkotás, egyrészt mert olyan magasan a léc, hogy az máig megállja a helyét; másrészt, amikor akadtak komolyabb érdeklődések, mint a ’82-83 tájékán terítéken lévő Grand Prix 2, netán Sylvester Stallone ’97-ben bejelentett vágya, azokból vagy nem lett semmi, vagy nem az F1-el. Ezekről Bernie Ecclestone tehetett, akinek vezetői posztja előtt az utolsó angol nyelvű kortárs F1-et érintő mozit köszönhettük ’77-ből. Ám miután naggyá tette a cirkuszt, sokkal megközelíthetetlenebbé is, s csoda, hogy a ’80-as években európai projektek még esélyt kaptak, a legutóbbi ’87-ben forogva.
Azóta viszont semmi. Bernie jó barátja volt Niki Lauda, így a Rush-ra rábólintott, de a Senna tragédia után formálódó mozit kétszer is visszadobta 2002-ig. Amikor a Liberty Media átvette Ecclestone-tól az irányítást, érezhető lett a szemléletváltás. Az öregnek még a HD és széles képarányú közvetítések állandósítása is nehézkesen ment, nemhogy a net és pláne a közösségi média meghódítása. Az új, amerikai promóteri vezetés először ebben hozta be a lemaradást, majd örök cimbik lettek a Netflix-szel, így Adam Sandler és Jennifer Anniston járhattak a Monacói Nagydíjon, de az igazi nagy durranás a Hajsza a túlélésért lett, ami bevonzotta a népet, no persze hálás szitut teremtett a Covid és a ’21-es szezon izgalmai. Az, hogy az új rajongók mennyire felszínesek, a TikTok generáció mennyire megosztó, s hogy a Netflix mindezt valósághamisítással és mémmé vált dolgokkal érte el… ezekbe most ne menjünk bele, a hígulás és a focihuligános tömegvonzat megjelenése azért érzékelhetőbbé vált.
Ugyanakkor Hollywood a 2010-es Senna és a Rush hatására érezhetően másképp állt már a motorsporthoz. Az egészestés vagy minisorozatos dokuk és a játékfilmek (akár heist környezetben, akár életrajzi alkotások képében autómogulokról) csak úgy elkezdtek folyni, nyilván sose a legfőbb trendként. A Liberty-éra alatt végül csak elkészült két olyan darab, ami még Ecclestone idején kezdett formálódni, Michael Mann közel egy évtizedig fejlesztette a Ferrarit, a brazil Senna soriba pedig pont olyan kreatív beleszólása lehetett a családnak, mint a 2002-es filmtervbe. Csak idő kérdése volt tehát, mikor merül föl ismét egy nagy fikciós F1 mozi, az érdekek pedig a filmtörténelem ismétlődésével keveredve egymásra találtak.
Ha egy filmben a bemutatott sport szervezői/promóterei producerként nem csak bábáskodnak és pénzt adnak, hanem kreatív beleszólást is kapnak, az sült már el botrányosan (emlékszünk a FIFA balhéra?), érthetetlenül (a Turbó létezése szürreális) és remekül is (nem mintha a Grand Prix-ba nagyon beleszóltak volna), mert felhasználhatják arra, hogy magukat mossák / fényesítsék pátosszal. Netán kiköthetik, hogy ez és az nem történhet meg, mert nem tenne jót, a Felpörgetvében pl. ezért nincs halálos baleset. Az F1 főcímekor kiírt producer hadsereg igen befolyásos neveket tartalmaz a bajnokság életéből, félhettünk a kontrolltól, de szerencsére nem ez a legnagyobb baj. Törzsolvasóink megszokhatták, hogy egy új benzingőzorientált premier kapcsán mindig meghasonulok, ahogy a filmrajongó és a motorsportfan énem küzd egymással, de mivel ez az érzés kb. egyidős Fernando Alonso F1-es karrierjével, kialakult a kellő tapasztalat, hogy mindkét szemmel tudjam nézni a látottakat elfogultság nélkül.
Jó hír: egyáltalán nem azzal a felemás érzéssel hagytam el a termet, mint a Gran Turismo után, pedig így a 30. F1-es szezonomban nem mondható, hogy laikusként ültem volna be. Hiába vártam egy piszkos élvezetet a távolról látható Felpörgetve párhuzam miatt, amit érzésre kevesen fogunk csípni, végül kellemesen csalódtam. Oké, ha rangsorolnom kéne a 3+1 A listás címet, aminek tényleg az F1 a fókusza és a Grand Prix ellőttre nem megyek, akkor alanyunk lecsúszik a dobogóról. Ezúttal a szakma is sokkal-sokkal megengedőbb lehet(ne) egy fontos aspektus miatt… mert hát mi a rosszabb: telepakolni sarkításokkal és ferdítésekkel egy évenkénti szériát, ami elvileg a valóságot akarja mutatni, vagy oda betenni pár megmosolyogtató hülyeséget, ami teljes fikció és kimondott évszáma sincs?
A jelenlegi vezér, a sokak mellett cameózó Stefano Domenicali hangsúlyozta, hogy újabb tömegek bevonzása a cél, amit a fiatalok körében valószínűleg teljesíteni fog az alkotás, de az se kizárt, hogy az eddig nagyon távoliakat vagy mondjuk Senna, esetleg Schumi óta kiesőket is be/visszarántja legalább picit vasárnapi nézőként. A Netflix a valóságtartalma miatt fals elvárásokat ébresztett, sokak csalódtak és elindult egy természetes lemorzsolódás, hisz csak kevés az olyan, mint 2021. De egy ilyen filmre nyilván (vagy csak naiv lennék?) úgy ül be a többség, hogy ez felnagyított, kiszínezett, mégis az átjön, hogy a 2 óra körözgetés valójában mennyire komplikált és mi a szépsége, amit eddig a szemellenző miatt nem látott valaki.
Igen, csomó hülyeség van a moziban, amiken gyorsan végigfutok, mert nem ezekre akarnék fókuszálni. Szerencsére nem írják ki, hogy Daytonában a 24 órást januárban futják, mert fura lett volna, hogy 1 héttel rá már csak 9 futam maradt hátra az F1-ből, amibe ahol beszállunk az se hiánytalan vagy naptárhű. Pitt habár kicsit fiatalabbat játszik magánál, a 30 év kihagyás nyilván extrém, a valódi rekord 10. A ’93-as mezőnyt ’90-es kocsikkal ábrázolják, a baleset egy valódi archív felhasználása, de mivel annak pályája sokat fejlődött azóta, így máshol forgattak hozzá sisakkamerás kiegészítést. Akadnak veszélyesen alacsonyan szálló közvetítő helikopterek, és egyszer a fizikát is félre kell tenni, hisz egy F3-as baleset lett kombinálva Romain Grosjean tűzesetével, kicsit bénácskán, csakúgy, mint a Gran Turismóban, ahol a 2012-es nagy Le Mans-i bukást mosták össze vele, de ezek könnyen elnézhetőek.
Amik filmen belül problémásak, abból is van pár, de sokkal kevésbé zavaróan, mint a GT–ben. Ilyenek az amcsi versenyzésből bevett zászlószabályok (ha sárga van, miért jön instant Safety Car? De később látunk virtuális biztonsági autót, ami pont kivédte volna a korábbi szitukat), és az illogikus képernyőkiírások, hisz míg mindenkinek a neve a kijelzőkön az első 3 betűjéből áll, addig fiktív hőseinknek nem és ez túl feltűnő. A zászlók következetlensége egy más színűnél (no spoiler!) szintén felmerül és rugalmasabban van kezelve az, hogy egy látszólag kicsi törés mit okoz a futam képében (és hogy miért), pláne az előbb említett nagy csatthoz képest, aminek közvetlen következménye az egyetlen, ami rossz értelemben idézi fel a Felpörgetvét. (Jaj, és a szezonzárón lévő cserebere az mégis mi volt?)
Amerikai szokást a Gran Turismo se spórolt ki a spotterekkel, de az csak furi volt. Itt hiába hülyeség, a sztori élvezhetőségéhez hozzátesz, része Sonny (Pitt) unortodox taktikájának, ahol teljesen átváltottam mosolygó üzemmódba. Tudta a motorsportos agyam – és fogja tudni mindenkié – hogy milyen kockázatos és kiszámíthatatlan lenne pár ilyen húzás, de a filmszerető énem jelezte, hogy egész jópofán van előadva, stílusosan szórakoztató, ad a mozi karizmájának és egy igen hasonló hangulatú és előéletű autósportos filmet alapvetően meg mindenki szeret. Egy elemcsere szokatlan, bár körülményfüggően nem full elrugaszkodott, vegyük úgy, most kiadta. Van egy másik rész, ahol a csapattárs feltartja a mezőnyt, hogy összejöjjön egy boxkiállásnyi lyuk és ironikus, hogy ezt idén 1:1-ben láthattuk Monacóban… ahol tényleg életképes, ellentétben azzal a helyszínnel, ahol láttatják. A „most bemegyek, de mégse trükk” a szerelőkkel gyakori, csak egy picit egészítették ki egy jól mutató snittért.
Páraknak fura lehet az esőssé váló Nagydíjon a gumihasználat, de az nem olyan távoli, mint amilyen szélsőségesnek látszik, bár hozzáteszem, hogy nem napjainkra reflektál, hisz kb. az elmúlt 10 évben eléggé felerősödött az esőpara. Tovább nem akarok szakmázni, szóval nem fejtem ki, csupán a mozi ezen részét árnyalni szerettem volna. És mi is az a filmtörténelmi párhuzam, amire az előbb utaltam? Nos, ez is az ’66-os Grand Prix-val indul, ami a fedélzeti kamerákat forradalmasította, mégis 20 év telt még el, hogy a kitaposott ösvényre rálépjen Tony Scott és megcsinálja annak vadászrepülős inkarnációját, a Top Gunt. Azt végül elnyelte a ’80-as évek hamisítatlan stílusa részben a zenének, részben az operatőri munkának és vágásnak, részben Jerry Bruckheimernek köszönhetően. A stáb élvezte, így hasonló képi világgal készítették el az 1989-90-es szezonokban a Mint a villámot, ami lezárt egy érát.
Ráadásul tökéletes hidat képez a klasszikus autósportos filmek (tehát mindnek, ami előtte jött) és a modernkorba lépő többi közé (tehát mindnek, ami utána), ha úgy vesszük ez a prototípusa akár Jackie Chan Mennydörgésétől kezdve a Felpörgetvén, a Michel Vaillant-on és a Speed Racerön át a legfrissebbekig, viszont még viselte magán a Grand Prix és kortársainak nyomát. Akad bőszen hülyeség, de ott van az alázat és tisztelet a bemutatott közege felé, működik a főszereplők közti egymás vérét szívós kémia és a pályás jeleneteket azért kellően odateszi. Minden, amit most leírtam, elmondható az F1-re is, amit hogyhogy nem épp Bruckheimer gondozott és láss csodát, Joseph Kosinski épp egy Top Gun után kapott hozzá kedvet. Egy olyan Top Gun után, ami a ’80-asok miliőjével kieső jellemzőktől felszabadulva tényleg a Grand Prix által kitaposott filmezési módra épült. Ahogy az F1 is.
Noha Lewis Hamilton produceri beleszólása a fentiekből kiindulva nem annyira lett jelentős (pedig hogy hangoztatta), meg kell hagyni, hogy amit itt autós jelenetek gyanánt összeraktak, az teljesen prémium, sőt korunk talán leginkább necces nüansza, a CGI ritka jó! Tudni kell, hogy a stáb két legélesebb felbukkanása a Brit Nagydíj rajtrácsa (ezt az eredeti élő közvetítés rendezője teljesen kihagyta), ill. tavaly a szezonzáró Abu Dhabi Nagydíj után szokásosan 2-3 nappal később megtartott tesztnap végeztével kaptak némi pályaidőt úgy, hogy a Mercedes és a Ferrari a megrendezett jelenet részeivé váltak. A box-ban a többiek sem széledtek szét, hogy élettel teli legyen, s lényegében a film ezen képsorai Hamilton utolsó aktív Mercedes napja.
Manapság lehetetlen 10-12 replikát építeni, hogy saját versenyeket szimuláljanak úgy, mint a Grand Prix-ban (a Rush a történelmisége miatt más), így valójában egyedüli körözéseket kellett feldúsítani CGI autókkal, avagy az igazi versenyekbe bemontírozni őket, hol extraként, hol 1-2 kocsit lecserélve. Ez épp annyira hangzik könnyen elcseszhető trükknek, ahogy gondolod, s bár nem nagy teremben nézhette a sajtó… a CGI az egyik legjobb, amit valaha láttam. Mármint bárhol! IMAX-ben és nagytermekben kijöhet jobban, ha valahol nem tökély, de a rossz CGI általában megmutatkozik akkora vásznon is, amekkorán a vetítést tartották. Olyan természetes a montírozás az események sűrűjébe, amivel játszi könnyedséggel gyűri le a mozi az egyik legfontosabb összetevőjét, mellyel kisodródhatott volna a kavicságyba.
Így nem válik gonddá, hogy a 9 F1-es helyszínből 8-nál nem imitálhattak éles futamot, ez nagy félelem volt előzetesen, de sikeresen kiegálozta Grand Prix elleni hiányosságát a stáb. Az egyik trailerben pl. az Eau Rouge bevétele még inkább egy photoshoppolt valami volt, na ennek hűlt helye. A CGI elterjedése után kijött legjobb versenyzős filmek is szenvedtek tőle, a Rush-nak egyenesen ez a gyengepontja, s noha nyilván könnyebb egy meglévő felvételen kicserélni a modellt úgy, hogy fizikát hozzá nem kell generálni, mint nulláról felhúzni több évtizedes pillanatokat, amikről jóval kevesebb alap áll rendelkezésre, ez nem von le semmit.
A kamerásautók nem ismeretlenek a filmvilágban, olyanokat rángattak elő ki tudja milyen garázsok mélyéről, amilyenek előző verziói a Vaillante csapat Le Mans-i verdáit játszották a Michel Vaillant-ban. Tudták tartani azt a kellő tempót a külső képekhez, amit Pitt és Damson Idris repeszthettek a tuningolt F2-esekben. Azokra a Mercedes tervezésével a McLarennél gyártották le az F1-re hajazó aerovázat, ami a forgatási képeken és rajongói felvételeken még nem tűnt túl közelinek az F1-hez. Az autók alapvetően kisebb mérete viszont ritkán jön ki. Ha igazi képen van kicserélve mással, akkor eleve „megnő” a filmes, ha pedig rendezett részeknél kell a mezőny tagjait CGI-al kipótolni, akkor őket kicsinyítették le méretarányosan. A McLaren központja adja a fiktív APX GP bázisát, ezzel a Hobbs & Shaw és az Andor után ezúttal végre nem egy sci-fibe illő díszletként köszön vissza a jellegzetes épület.
És milyen belül? Nos, közvetítési demónak teljesen oké, de egyáltalán nem akkora álleejtős élmény, mint a Top Gun: Maverick. Nem azért, mert nem lenne igényes, hisz a sisakkamerák tán az adásokban se ennyire jók, de csomó szöget igazából már 20-25 éve látni, sőt rengeteget pont a 2000-res évek első felében használtak inkább élő képen. Ez egy új vagy egy rég kiszállt rajongónak nyilván elég, egy teljesen zöldfülűnek pedig meglesz a WOW élmény, csak azt akartam érzékeltetni, hogy bármennyire is lenyűgöző snitteket látunk, két sebességgel azért kisebb horderejűek, mint aminek eladják magukat. A Grand Prix ’66-os autóinak teljes többéves szabályrendszeréről együttvéve nem találni összesen annyi fedélzeti kamerát, mint most egy hétvégén, szóval míg az mindig álleejtős élményű lesz, az F1 nem. Ez nem az alkotók hibája, szimplán – pont a GP hatására – rég felnőtt erre a szintre egy átlag közvetítés.
A természetességért itt is mindent megtesznek, ha kell, a pályák kameralánca válik operatőrré (pl. a Hungaroring boxfala fölötti drótos, ahol ha tudod hova nézz, látszik a forgatóstáb sátra), de ez megint csak azt erősíti, hogy bemutassák: ilyen izgalmasan tálalt ma már egy random, akár unalmas futam adása. Ez toborzásnak több, mint jó, F1 nézőknek viszont „csak” a mozik adta extrák lesznek újak. Nincs ezzel baj, magas a minőség, a léc volt megugorhatatlan, mind a ’66-os előd úttörősége, mind a vadászgépekkel való több lehetőség miatt. Claudio Miranda, a Pi élete Oscar-díjas operatőre a Maverickkel az év legtöbb elismerését gyűjtötte szezonjában, majd az Oscar talán legnagyobb mellőzöttje lett, s habár az F1-ért nem feltétlen érdemelne jelölést, meg azért ne lepődjünk, ha az operatőr-vágó-hang-CGI bejelentéseinél valahol (ha nem mindenhol) elhangzik majd az F1. Nem forradalmi, de bitang jó ez.
Nem csak a teaserben elsütött forgatható RC kamerával idéződik meg a Grand Prix, hanem néha a vágás osztottképes megoldásaiban is, amik szép kalapemelések Saul Bass felé, mert egyáltalán nem hangsúlyosan, de egyértelműen a nagy elődre kacsintanak ki. Egy látványos bakin nem tudtam magam túltenni viszont: amikor már szakadó esős körülmények közepette a VIP részleget napsütéses háttérrel látjuk. A hang meg… még úgyis libabőr volt többször, hogy abba a generációba tartozom, akinek a V10 duruzsolása jelenti az alapértelmezett F1-et és egyáltalán nem a mostani V6, szóval az teljesítmény, hogy ennek ellenére is milyen hatást gyakorolt rám már az első Silverstone-i teszt prezentálása. Pedig számomra ez tényleg nem egy szép motorhang, de akit már ez kapott el, annak csak még jobb lehet. A laikusok ezen a ponton közömbösek maradnak. A többi hangeffekt szintén stabil, csak mellékesek.
Jöjjön a hangulati skálára nem kevésbé nagyot nyomó zene. Harold Faltermeyer a Top Gun után a Mint a villámra lecserélődött, helyét Hans Zimmer vette át, aki aztán tisztelettel bánt a Maverick aláfestésénél. Adta magát, hogy Hans együtt marad alkotótársaival, aminek az lett az extra szépsége, hogy a Rush-nak épp a zene az egyik legfőbb erőssége, mégis némileg alulértékelt, hisz a turnékon nem kap szerepet és mikor a legjobb művek kerülnek elő, akkor rendre megfeledkeznek a 2013-as gyöngyszemről. Kár lett volna egy hasonló mesterművet várni és a sok bejelentett betétdal előadó is azt indukálta, hogy az F1 nem a filmzenére fog koncentrálni, de meglepően jó egyensúlyt sikerült találni a két irányzat arany középútján. BT szerzeményei a Felpörgetvében tök jók, de alig kapnak szerepet amellett a brutálisan erős zenei válogatás mellett, itt viszont hagyták Zimmert és Steve Mazzarót abban érvényesülni, amiben a legjobbak. 20 éve már, hogy halhatjuk a lüktető Zimmert és ez alap most is egy extra fülbemászó főmotívummal, de ha valahova, hát ide pont illik. Csak egy ismerősen csengő hangszerelés és dropépítés köszön vissza a Rush-ból, ahol viszont az alig 2-3 tételben csendül föl és nem olyan erővel, míg itt egy központi másodlagos eleme a score-nak.
A lényeg, hogy Zimmer nem önismételte magát, persze tegyük hozzá, hogy nem is illett volna ide a Rush dallamvilága, mert ahhoz a sok témához kellettek az emlékezetes figurák és a tér, hogy alig volt benne popsláger. Hans-ék nem Brian Tyler hivatalos F1 témáját próbálták leutánozni, meg se idézik. Az érdekelne, hogy a komponista mit hozna ki az F1 intróhoz, bár tippre egy modernizált „Into the Red” volna. A betétdalok ingadozók mind felhasználást, mind hallható hosszt és kiemeltséget, mind műfajt tekintve, de amilyen széles a repertoár, vagy amilyen klasszul passzol néhány a jeleneteibe, biztos talál majd mindenki magának valót, amit szívesen újra elővesz. A Sonny által hallgatott daytonai klasszikus rockrádió felhozatala mindent visz (sajna „Gimmie Some Lovin’” nélkül), olyan gondos a válogatása.
Szeretném nagyon kiemelni a daytonai nyitányt! A Ford v Ferrari is feldolgozta az ottani 24 órásat (épp ’66-ban futották először úgy) és remek korabeli Daytonát rittyentettek a fontanai pályából, de az F1 méltó társjelenettel rukkolt elő az autentikus helyszínen, ami egy ilyen legendásnál igenis számít. Az itteni Porschét relatíve könnyű megtanulni, ennél nehezebbel indult kétszer Michel Fassbender Le Mans-ban, szóval Pitt kvalitásai ekkor a leghitelesebbek. Egyáltalán nem ördögtől való, amit ábrázolnak a futamrészlettel, hisz épp az idei Le Mans-on a kategória utolsóról jött föl kb. másfélóra alatt dobogóra valaki úgy, hogy a box-ban alig előzött. Később vezetett is a trió, s végül 2.-ak lettek. Pitt karakterének nem ilyen kemény kihívást kellett abszolválnia. Ebben a tényleg csak felütésnek használt cold openben legalább annyi a gondos odafigyelés, mint később, sőt, itt a legrealistább a mozi. Pár nagy név ebből a mezőnyből is beköszön, az pedig, hogy éjjeli a setting, nem véletlen: a pályaprogramok után forgathattak élesben és aranyos sztori, hogy a futam előtti pénteken mennyire nem voltak népszerűek, mert sokan ilyenkor tényleg a pályán élnek lakókocsikban, s nem igazán jött kapóra nekik a szombati rajt előtt a máskor csöndes éj közepén a produkció hangzavara.
A történetre nem hatott ki a sztrájk, a forgatás azért csúszott meg, mert ragaszkodtak a kiválasztott 9 Nagydíjhoz, hisz a sztoriban már csak a szezon kevesebb, mint fele maradt hátra. Így a 2023-ra lebeszélteket ’24-ben tudták pótolni, s újra ki kellett várni az adott évi dátumokat, amiből egyik se került át a naptár elejére. Éltek az extra lehetőségekkel, ahol ’23-ban jártak, visszatértek és javíthattak az addig elkészülteken, szükség esetén. Teljesen öszvér, amit látunk, és hogy mikor játszódunk, elképzelhető, hogy egyik snittről a másikra eltelik 1 év, sőt, gyanús, hogy a Pitt-ték nélküli 2nd unittal levezényelt ’23-as hétvégékből is maradt bent. A 9 futamból 3 egy montázsban kap helyet, a maradék 6-ból pedig 5 nagyobb szeletet plusz Daytona és a teszt, tehát hamar elszáguld a 155 perc, végig feszes az iram és nincs ráerőltetve semmi, amivel a Maverick utolsó harmada megszenved. Nincs +1 futam, nincs extra bekúszó esemény, szimplán az idényzáróig tart a cselekmény. Azért a lezárás időbeli logikája az úgy „van nem”, a nyári Daytonából indulva se áll össze a matek. A 9 futam: Silverstone, Hungaroring, Monza, Zandvoort-Suzuka-Mexikó (montázs), Spa, Las Vegas és Abu Dhabi. A Ring némi álcával legalább még 1 jelenetrészre beugrik, ha jól vettem ki.
Ha clickbait akarnék lenni, akkor Brad Pitt Sonny Hayes megformálásáért simán kaphatna Oscart. Nem, az alakítás nem ezt üvölti, de szinte teljesen ugyanaz, ami a Volt egyszer egy… Hollywoodban. Mondhatni az F1 legfőbb kaszkadőrsofőrje Cliff Booth személyesen. Pitt minden porcikájáról lerí, mennyire élte az egészet. A figura rettentő laza és nagydumás, de ez a lehető legmenőbben van előadva. Erősen babonás, amiből a felemás lábbelinél a tapasztalt motorsportosok még azt mondják, nini milyen figyelmesek, hogy adaptálták Alex Wurz kabaláját, de amikor a 3.-4. ilyen kis momentumot kapjuk, ott már nem ártott volna a fék. Nem irreális apróságok (nincs berregés és érmetrükk, csak Michel Vaillant-os aszfaltcsekk), de egyszerre minden kis szertartás indokolatlan és szájbarágós, ám végül értelmet nyernek. A sport hivatalos csatornáira felkerült egy negyedórás exkluzív Brad Pitt interjú a kocsi mellől, ha valakit érdekel.
Szóval Pitt brillírozik, aki érte megy, nem csalódhat. Aki az agyonpromózott felvételekre vágyik, megkapja, szintén nem csalódhat. Aki új Hans Zimmert akar hallgatni, sokat fogja utána. A túlzásokat és baromságokat muszáj elengedni és akkor a motorsportfanok szíve sem lesz bajos. Jó, de akkor mi bajos? Nos: az írás és sajna mindenki más. Az F1 egyáltalán nem működik drámaként, ez ízig-vérig akciófilm annak minden klisés kétdimenziós papírmaséjával és ebből adódóan kiemelkedő alakítások nélkül. Kisugárzás, kémia és karizma bőven van, az menti a menthetőt, de ez vajmi kevés a Grand Prix, különösen a Rush, de igazából a Senna sorozat, sőt a Felpörgetve után. Joe Tanto, Jimmy Bly, Carl Henry, Beau Brandenburg és Memo Moreno mind-mind megjegyezhető, a maguk nemében ikonikus kultarcok lettek, akik kaptak kellő karakterépítést, de az APX GP tagjai… hááááát…
Az újonc Joshua Pearce úgy, ahogy megkapja a kellő figyelmet, a csapattársi (v)iszony jól vizsgázik és szerencsére követték a fenti filmek (rád most nem nézek, Senna) azon vonalát, hogy itt nincs jó és rossz, csak egymással ütköző sorsok, amik a közös, de egyéni célok közepette lavíroznak. Hozzáadott érték, hogy a fenti példák egyike se mutatta be olyan jól azt a kettősséget, hogy az autósport mennyire csapat és egyéni egyszerre, ahol legfőbb riválisod, az, akivel együtt kell dolgozz. Jó, a Senna 6 része a Formula Fordtól az F1-ig elkalauzol ebbe és van Alain Prostnál is démonizáltabb figura, de az le se tagadatja alkotóinak nemzetiségét, objektivitás nélkül pedig elcsúszik ez a fontos… üzenet? Tanulság? Mondanivaló? Valami olyasmi. Jobb híján az, de máskor nem mondanánk ennek. Damson Idris jó casting amúgy.
Még Javier Bardemmel és Kerry Condonnal reklámozták a mozit. Hát hogy is mondjam… mindketten Pitt mellé tehetően remekek, Bardem néha comic relief, Condon meg showlopó… de karakterük nincs sok. Mondjuk a többieknek ennyi se. A csapattulaj Ruben emberei szemében túlontúl optimista (vagy idealista?) és ez jól áll Bardemnek, az ő rajongói sem fognak csalódni, ám azon kívül, hogy menteni próbálja a gárdát a kivásárlástól, s hogy Sonnyval csapattársak voltak a ’90/93-as Lotus-nál kb. annyit tudunk meg róla, hogy az irodájában ki van állítva az a kellék Senna McLaren, amit a flashbackben használt a stáb. Egyszer random lemásolják Carroll Shelby és Ken Miles „telepatikus kapcsát” a féktávokkal, de hogy miért, az rejtély, nem lesz visszatérő, easter egghez meg szimplán túl elvont.
A bajok ott folytatódnak, hogy Kerry Condon filmes neve már nincs meg fejből (Bardeméhez se véletlenül nem írtam teljest), mindenesetre ő az 1. női technikai igazgatót, ha úgy tetszik, főtervezőt játssza. Idén először van versenymérnöknő az F1-ben, stratéga évek óta akad a Red Bullnál, szóval nem vészesen elrugaszkodott ez. Condonnal világítanak rá, hogy a 24 futamos naptárak már mennyire megnyirbálják az F1-ben dolgozók, illetve azon belül az utazó cirkusztagok magánéletét. Fontos adalék ez, de csak arra használják, hogy Sonny a pályán kívül is találjon egy rést, amibe belevetheti magát. Szexualitás különben semmi azt a szenvedélyes csókot leszámítva, amit a trailer ellő, de hát itt nincs James Hunt, hogy kelljen egy nudizó Natalie Dormer, vagy olyan szerelmi háromszögek, mint a Grand Prix és a Felpörgetve esetén. Bár úgy eleve nehézkes, hogy alig vannak a gyengébb nemből. Kerry játéka imádnivaló és plusz pont a mozinak, jöhetnek a Martin McDonagh-fanok is miatta.
A többiekről olyan szélsebesen per fő, mintha a boxba állnánk ki. Most figyeljetek! Van a németajkú csapatfőnök, aki… aki büszke rá, hogy a Ferrarinál (nyilván Schumacher mellett) hátsó emelősként nyert 5 vb-t, azóta meg gyaníthatóan mindig majd jövőre akarja a kövit. Ne feledjük el Sonny versenymérnökét, akivel akkor váltja életében az első szót, amikor már kint van a pályán és a rádión mutatkoznak be. További karaktere kimerül abban, hogy Condonnal megosztva közösen stratégák és mutogatják a nézőknek a Pirelli minden hétvégén kiadott jóslásait, amit bárki megnézhet, de ők fancy mód lecserélték a csapatlógóval, hogy elhiggyük: saját kútfő. A kocanézőnek ez se tűnik föl, nem a filmet bántom, csak a fickó felszínességét érzékeltetem. Aztán itt van a valamilyen afrikai országból jött jófej főszerelő, aki akár egy wakandai bölcs is lehetne és korán szeret kelni, hogy elsőként érjen a pályára. Ez ám a mély karakter! Oké, Abdul Salis amilyen kevés teret kap, azt olyan jól használja.
Találkozhatunk a Netflix-ről tanult pénzemberrel, aki most befektető, de a kivásárlást tervezi. A Hajsza a túlélésértre való beszólásért jár a taps, az a magamfajta F1 veteránoknak szólt és nem érdekel, hogy visszanyal a fagyi a realizmussal, műfaja miatt ettől várom azt a sarkítást, amit a DtS művel. Jajj, hát nem a karakterről írtam? De kár. Milyen meglepő. Figyelem! Női szereplő következik: Joshua aggódó és gondoskodó anyja, aki… hát… Joshua aggódó és gondoskodó anyja, s csípi Sonny jóképét. Nem baj, Josh kuzinja(?), aki egyben menedzser-PR-os egy sokkal többet fölösen a képen lévő arc. A Felpörgetvében jobban ki volt dolgozva Jimmy és bátyjának viszonya, eredettel, feszkóval, színészi teljesítménnyel, itt meg van egy telós feka, aki mellett mindig sietni kell és F1 24-ezik a publikum számára nem elérhető APX GP kocsival. A csapatból további két lány „kiemelt”, az új szerelő Jodie, aki nem bírja a nyomást, túl törékeny. Övé az egyik legértelmesebb ív, Callie Cooke tüneményesen játssza, nagy kár, hogy ennyire elhanyagolt. A gyárban dolgozó, kb. „mindenes mérnök” kollegina még inkább a partvonalra szorul, s csak onnan dereng, hogy egynél többször látni ezt szintén etnikumhoz tartozó leányzót a NASA csajt idéző szemcsijével.
Noha egyenként tehát nem túl acélosak, egy csapat életét és működését bár felületesen, de szépen bemutatják. Mindenki a helyén van, mindenki azt teszi szorgosan, ami a feladata; mindenki javulni akar (a Sonny által kért fejlesztési csomag létrejötte, majd már a box-ban annak felkerülése az autóra, egy jól végigvitt szál), és ahogy a sok egyén közösen előreviszi az istállót… na ebben elsőrangú az F1. Hamilton hatása talán itt jött ki leginkább, ilyen megközelítéssel a korábbi autósportos alkotások nem igazán foglalkoztak ezzel. Oké, sok magától értető ebből, amivel tán épp emiatt nem időztek annyit a műfajtársak, de jó, hogy most kaptunk ilyet. Sőt, a csapatmegbeszélések egy részlete még tapasztalt rajongóknak is lehet egy amúgy tök logikus újdonság. Hamilton a diverzitásra hathatott még ki, de az nem kvóta jellegű, ahhoz túl üresek a tagok, cserébe így meglesz egy természetesnek tűnő összkép.
A stábból üde színfolt még egy közepesen ismert színész, akit nem mutogattak, de nem feltétlen lesz meg elsőre, így segítek: a daytonai csapatfőnököt figyeljétek. Bár 35 versenyző nem működött közre, mint a Grand Prix-nál, s én se akartam fejben strigulázni, azért higgyük el: elvileg mindenkit fellelni valahol, aki a forgatott futamokon indult (talán Doohan nem) + ott van még a pár endurance menő Daytonában (van, aki karakterben, nem önmagaként). Hiányoltam a versenyhétvégéken való forgatás magát adó lehetőségei közül a Grand Prix egyik legjobb jelenetének modern változatát, amire hajazót igazán felvehettek volna az egyik valódi versenyzői eligazításon (mint Lauda szavazása a Rush-ban), akár csak vágóképekkel, akár úgy, hogy valamit Sonny is szól a témához, amire reagál egy profi. Csapatfőnöki sajtótájékoztatót pl. vettek föl a filmhez cameózókkal, ezért feltűnő.
A másik, ami adta volna magát, hogy Pitt és Idris bele legyenek forgatva a hivatalos F1 intróba, s lássuk, ahogy azt valaki nézi a TV-ben. Meglepő volt, hogy Brian Tyler főtémája sehol nem csendül föl, mondjuk a teaser Queenje is csak háttérben hallatszik (mivel a pályán szólt) és az egyik fő trailerzene, a „The Chain” – amit a mai átlag mozinéző a Galaxis őrzői 2-ből ismer, de a BBC közvetítéseinek nyitánya volt vagy 35 évig, amikor épp ők adták – teljesen kimarad. Persze ezek csak feldobták volna a hangulatot. Az F1 HUD-jába tök jól ágyazták be fiktív hőseinket, hiába logikátlan nevük rövidítése, ezért ordít az intrós hiány.
Ezek is olyan apróságok, amik a rajongóknak szólnak, de a két kommentátor minden alapvető dolgot ismertet a laikusoknak, vagy azoknak, akik 20-30 éve kiszálltak az F1 nézésből. Ez a Felpörgetvében is működött, egyáltalán nem lebecsülés részemről, hisz szükséges. A sajtó feliratosan nézte a mozit, néha nagyokat lestem a szakmaiatlanságokon és pontatlanságokon, mintha itt-ott nem lett volna lektorálva, szóval remélem a szinkron szövege valamivel jobb. Apropó: a Gran Turismo után visszatér Gundel Takács Gábor, akinek azóta se lett több köze az autósporthoz, de legalább a GT-nél érzett csorbámat ezúttal nem kell oly erősen érezzem (hisz akkor nem a bemutatott események magyar kommentátora szólalt meg), Wéber Gábor és a közvetítésekben 2015-24 között részt vevő Szeleczky Ádám hozzák cameóikat.
Az elmúlt években is jelent meg pár „kritika (és háttér)” aktuális versenyzős premierekről, de azoknál a történelmi alapok miatt volt lehetőségem a valódi sztorival összemérni az alanyokat. Az F1 esetében nincs, ezért teljesen máshogy kezeltem és éltem meg minden baromságát és hiányosságát. Az F1 ugyanis nem más, mint egy kitűnő reklámfilm. Nem zseniális, mint a Legóé, de céljának tökéletesen megfelel. Amit sugárzott magából, amit ígért a szélesebb publikumnak, azt kétségtelenül lehozza. Sportos berkeken belül bizonyára sokan kikezdik majd, mert lett arrafelé is terelve készültének narratívája, ami után ez csalódás lesz, viszont egyáltalán nem a klasszikus piszkos élvezet fajta. Én is fenntartásokkal érkeztem, pedig amúgy szeretem a Felpörgetvét is, de tényleg csak az alapszitu, ami szinte ugyanaz.
Bebizonyosodott, hogy amit 59 éve összeraktak a Grand Prix-val, már megismételhetetlen. Sokkal több inger ér bennünket nap, mint nap, nem tud a kortárs F1 úgy lenyűgözni, mint anno vagy akár csak 3 éve a Maverick, mert egyszerűen annyira elérhető minden. A Rush-hoz kár is hasonlítani, az egy életrajzi dráma zseni alakításokkal és mély lelkivilággal főhőseink részéről, s bármennyi hibája akad, bármennyire is elfogultan mossa picit tisztára Huntot és hallgat el Lauda részéről olyan tettet, ami csak még inkább hősiessé tette volna, az a csomag úgy tökéletes élmény, ahogy van. A Senna sorozat kapkod és sok mindent kihagy, de amit mutat, azt a műfajon (nem csak F1, bármi motorsport) belüli csúcsteljesítménnyel teszi korábrázolás terén, amiről szintén lehetetlen beszélni jelenlegi alanyunk esetén.
Az F1 tehát mindhárom fentitől elmarad, viszont közel se akkora a szakadék, mint elsőre tűnt. A Maverick hatása kézzel fogható, ha az tetszett, ez is fog, úgy is, ha nincs közöd a világhoz, hisz legalább annyira testvérfilmje ez annak, ahogy a Mint a villám a Top Gunnak. Nem tudom eléggé aláhúzni ezen hasonlóságot. A zene és a CGI príma, utóbbi úgy általában az egyik legjobb valaha, hisz átlagos vásznon még tapasztalt F1 nézői aggyal sem kezdtem filózni azon, hogy akkor most kit satíroztak ki az eredeti felvételről, vagy bármi ilyen.
Az F1 egy kötelező moziélmény az eddigi talán legjobb filmes sisakkamerával (nem feltétlen csak autósokat véve). Bár mondták, hogy a cirkusz élvezte annyira a forgatást és a felhajtást, plusz kellően megszerették a sürgő-forgó stábot körülöttük, hogy jöhet a következő (ugye nem F2 lesz a címe?), de azért ezzel én óvatosan bánnék. A világ egyik legdrágább filmes mutatványa volt ezt összehozni, ami oké, hogy már tavaly júliusban kint lehetett volna, ha nincs sztrájk, de óriási fekete (vagy inkább piros ágaskodó) ló, mire megy a kasszáknál. Nem véletlen, hogy 57 évvel az előző ehhez fogható projekt után kezdtek bele egy hasonló léptékűbe, s bár ennek a cikk elején ismertetett okai is voltak, hisz érdeklődés lett volna rá a ’80-as-’90-es években, azért ahhoz túl sok a bizonytalanság és kiszámíthatatlanság egy ilyen produkciónál, amiket figyelembe véve könnyen mondanának rá igent a stúdiók.
Az F1 után kijelenthető, hogy az életrajzi cuccok jobban feküdnének a sportról, viszont mivel egyáltalán nem tudni, mikor lesz legközelebb hasonló, ezt most egy 59 éves szünet után nem szabad kihagyni nagyvásznon. Ízig-vérig mozira optimalizált, ami otthon jelentősen kisebbet fog ütni. TV-n nézve nem lesz oly távol attól, amit évi 24x az M4-re kapcsolva tapasztalnánk. A Grand Prix bármikor elképesztő marad már, a Maverick szintén (és picit jobb is), míg az F1 helyett odahaza tényleg benyomhatnánk egy futamot, ha nem a történetért, hanem a látványért indítanánk el. Mondom ezt úgy, hogy a 2012-es Belga Nagydíjat a Lurdy moziban néztem élőben, nagyobb vásznon, mint ahol az F1-et most. Nos, utóbbi volt a jobb élmény.
Jópofa kis bónuszként pedig ajánlom a Heineken két kiadott reklámját más-más végpoénnal ITT és ITT.
){kind=link}
