Pénzes cápa (Money Monster); rendező: Jodie Foster; szereplők: George Clooney, Julia Roberts, Dominic West, Jack O’Connell; színes, magyarul beszélő, amerikai filmdráma, 98 perc, 2016; 16
Pénz beszél, Clooney táncol
És máris azzal kezdem, hogy bocsánatot kérek a címválasztásért. De hogy őszinte legyek, ezt megtehetnék az alkotók is. Az eredeti Money Monster is olyan benyomást kelt, mintha egy szokványos tőzsdefilmet kapnánk, és a magyar Pénzes cápa sem segít a helyzeten. Sőt, tulajdonképpen a plakátok is rémesen félrevezetőek.
Itt ugyanis nem egy tőzsdefilmről van szó. Persze vannak a gazdag rosszak, meg a kisemmizett kis-tőzsdézők. És nem mellesleg a rossz értelemben vett filmipari termékekre jellemző közhelyeket is jócskán megtalálhatjuk ebben a bő másfél órában. Feltűnnek azok a bizonyos jelentőségteljes mondatok, amelyek a történet elején szoktak elhangozni, és a végére nyilván termőre is fordulnak, és sajnos ezt már az elhangzás pillanatában megjósolod. És igen, vannak benne nagy nézések, meg kivágni való túlreagálások az egyes pillanatok nyomatékosítására. És persze elég sztereotip a három fő karakter is: a nyugalomra vágyó adásrendező, az egoista tévésztár és a reményvesztett kisember, akit a körülmények tettek bűnössé. De mindezek ellenére meg kell védenem a filmet.
Az a legfőbb erőssége, hogy zavarba ejtő gyorsasággal és sorrendben ugrál a műfajok között. És mindezt hihetetlen lazán teszi. Nem köti meg az alkotó a saját kezét azzal, hogy ha már egy kamaradarabba csöppentünk, akkor ott is tart minket. Simán kiviszi a drámát az utcára, majd új helyszínt keres. A feszültség fenntartása mellett pedig marad ideje viccelődni. És valahogy ülnek a poénok. Szinte elszégyelljük magunkat, amikor felnevetünk. Hiszen egy, sőt bizonyos szempontból több ember drámáját látjuk a vásznon, de amikor az érintett emberek is hajlamosak lazítani ezen a feszültségen, és maguk szolgáltatják a humort, akkor megbocsátható a jókedvünk.
Felhozhatnánk negatívumnak, hogy de közben meg milyen egyszerű a sztori: valaki csalt, valaki tönkrement. Sőt nehezményezhetnénk, hogy miért kell olyan unásig használt jelenségeket beledobálni a kondérba, mint az átláthatóság fontossága, a kiszolgáltatott emberek kihasználása, a média hatalma, de végig az az érzése a nézőnek, hogy szándékos a lebutított cselekmény és a közhely-csarnok. Vizsgálgathatnánk az egyes karakterek jellemét, a köztük lévő kapcsolatokat, meg bonyolíthatnánk a történet fordulatait, de egyszerűen nem kell. Az volt a cél, hogy csak a technikára összpontosítsunk. Minden sallangmentesség abban segít, hogy teljes figyelemmel vehessünk részt ebben a néha meglepően drámai játékban.
A túszejtő szerepében látható Jack O’Connell kifejezetten jó választás volt. Szánalmat keltően téblábol a számára ismeretlen közegben, és néha olyan őszintén lepődik meg, mintha nem olvasta volna korábban a forgatókönyvet. George Clooney játéka nem vág a földhöz, de ezt már megszokhattuk tőle. Öregszik, és egyre több mindent old meg rutinból. Jó hollywoodi szakmunkás. Az már csak hab a tortán, hogy a történet, és persze a rendező Jodie Foster nem hagyták Julia Robertset „kibontakozni”. Korrekt volt a játéka. És ez a legjobb, amit az esetek többségében elmondhattunk róla.
Ami igazán üdítő volt, hogy Foster nem akart szerzői filmet csinálni, hiszen már évekkel ezelőtt bemutatkozott rendezőként. Egész egyszerűen összeszedegette a tapasztalatait, a szaktudását és görcsölés nélkül elénk tett egy igazi szórakoztató mozit.
