Az elmúlt évek európai filmtermésének egyik legemlékezetesebb jelenete, amikor A nagy szépség elején a főszereplő befordul a kamerába és mosolyra húzódik a szája, majd később a lelassított parti kellős közepén kilép a sorból és kiismerhetetlen arccal rágyújt egy cigire. A film működik, a néző ekkor már úgy érzi, muszáj megtudnia, ki az a rejtélyes Jep Gambardella, akinek a kedvéért világraszóló bulit csapnak egy római háztetőn. Ez a film végére nagyjából kiderül, azoknak pedig, akik kevésbé követték az olasz filmművészetet, már csak egy kérdésre kellett kideríteni a választ: na de ki az a Toni Servillo?
Ha Paolo Sorrentino, A nagy szépség rendezője az „új Fellini”, akkor nem nehéz a kedvenc színészek között sem meglátni a párhuzamot, és Servillót kikiáltani „Sorrentino Mastroiannijának”. Tény, hogy Sorrentino már első filmjében, A felesleges emberben is Servillóra osztotta a főszerepet, és ezzel egy olyan együttműködés kezdődött el a rendező és a nápolyi színész között, amely A nagy szépség díjesőjében csúcsosodott ki. Érdekes módon Sorrentino és A felesleges ember előtt Servillo nem nagyon jeleskedett filmekben, inkább színházi színész volt. Pár szerep ugyan megtalálta, de kizárólag Mario Martone filmjeiben játszott.
A felesleges emberrel viszont azonnal felkerült a térképre az akkor 42 éves színész, bár egyelőre csak hazájában: 4 különböző olasz díjat is bezsebelt az alakításáért. Ugyanebben az évben játszott Antonio Capuano Vörös hold című gengszterfilmjében, de aztán megint három évet kell várni, hogy újra felbukkanjon a vásznon, természetesen egy Sorrentino-filmben. A szerelem következményei már nemzetközi viszhangot is kiváltott, Európa Filmdíjra jelölték a színészt és a rendezőt is, Sorrentino Cannes-ban is jelölést kapott, míg otthon szinte minden filmes díjat megnyertek.
Servillo következő említésre méltó filmje a 2007-es A tó leánya, kivételesen nem egy Sorrentino-alkotás, hanem Andrea Molaioli első rendezése, amely szép sikereket ért el Olaszországban, Servillo pedig megkapta a Pasinetti-díjat a Velencei Filmfesztiválon.
2008-ban újabb Sorrentino-film jött, természetesen hősünkkel a főszerepben. Az Il divo – A megfoghatatlan politikai témája miatt nagy port kavart, Sorrentino munkáját számos díjjal jutalmazták, többek között a Cannes-i Filmfesztivál különdíjával. De jutott elismerés Servillónak is: ő ebben az évben nemcsak egy 20 évvel idősebb szerepet formált meg tökéletesen, hanem a Gomorra című filmben is felejthetetlen alakítást nyújtott, ezért a két teljesítményéért meg is kapta a Legjobb színésznek járó Európai Filmdíjat.
Egy ilyen húzós év után nem csoda, hogy 2009-ben csak narrátori szerepeket vállalt, de aztán 2010-ben négy filmben is szerepelt, többek között eljátszotta Gorbacsovot, a hasonló című filmben. Na nem a szovjet politikust, hanem egy kisstílű pókerjátékost, aki beleszeret egy kínai lányba. Régi rendezője, Mario Martone kedvéért is kamera elé áll a Noi credevamo-ban, illetve játszott az Egy csendes életben is. Röpke tíz év alatt hihetetlenül népszerű lett a filmesek körében, sorra kapja a filmes felkéréseket, Andrea Molaioli a második rendezésében is őt találja meg a főszereppel (Az ékszer). De Servillo mindvégig ragaszodik sajátos időbeosztásához: csak nyáron filmez, az év többi része szigorúan a színházé.
Kis felüdülést jelent, amikor végre nem nagy hatalmú, komoly üzletembert, politikust vagy bűnözőt kell játszania a Volt egyszer egy család című keserédes vígjátékban.
A 2012-es Csipkerózsika hosszú álma című filmben Isabelle Huppert-rel és Alba Rohrwacherrel volt alkalma együtt játszani, az egy évvel későbbi Viva la libertá – Éljen a szabadság! című filmben pedig kettős szereposztásban látható – ekkorra már nagyjából minden kritikusnál kiérdemelte a „legnagyobb élő olasz színész” címet, aki bármit el tud játszani. És még csak ezután jött A nagy szépség és a menetelés egészen az Oscar-díjig!
Habár a Sorrentino-film által az egész világ megismerte Servillót, ő megmaradt az olasz filmes és színházi életben. Kedvenc rendezője viszont amerikai babérokra tört, ezért egy közös tévéjáték után (Le voci di dentro – Belső hangok, ezzel a darabbal Budapesten is járt a színész) útjaik kissé szétváltak. De Sorrentino 2018-as tervei között van egy Berlusconiról szóló film, és elég meglepő lenne, ha nem találna benne szerepet Servillónak.
A héten bemutatásra kerülő Titkok és vallomásokat az a Roberto Andó rendezte, aki a Viva la libertában már sikeresen dolgozott az olasz színésszel. A film másik érdekessége, hogy Servillo partnere Daniel Auteuil, vagyis azt a két férfit láthatjuk egyszerre a vásznon, aki elmondhatja magáról, hogy kétszer is elnyerte a Legjobb európai színész díját.
Servillo saját bevallása szerint örül, hogy viszonylag idősen lett ismert, mert a fiatalkori hírnevet szerencsétlen dolognak tartja. Tény, hogy így egy jellegzetes és őszinte színészi játékot tudott zavartalanul kidolgozni, a színházi háttér, a Teatro Unitiban töltött évek pedig magabiztosságot adnak neki a vásznon is. Azt szinte minden interjúban kiemelik, mennyire normális, közvetlen tudott maradni, még ennyi siker után is. Hazájában nemcsak az egyik vezető színházi színészként ismert, több operát is rendezett, és ki tudja, egyszer talán majd a filmrendezésbe is belekóstol. Még nem idős semmihez sem, szinte csak most kezdte filmes karrierjét.
