Sonita (rendező:Rokhsareh Ghaem Maghami, főszereplő: Sonita Alizadeh, iráni dokumentumfilm, 91 perc, 2015)
A 13. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál megnyitója kedd este volt a Toldi moziban. A Sonita című filmmel indult, ami egy afgán kamaszlány történetét mutatta be, akinek minden vágya, hogy rapper lehessen. Azonban ha a világnak arra az oldalára születtél, ahol a nők éneklését törvény tiltja, illetve szülőanyád egyetlen terhes gondolata, hogy eladjon téged feleségnek annyi pénzért, amiből a bátyád vehet magának egy asszonyt, akkor megkérdőjeleződnek a máshol evidensnek tartott emberi jogaid. Sonita, és valószínűleg a többi dokumentumfilm is, elgondolkodtat, meghat és felháborít, mert fel kell háborítson. A filmművészettel való egyfajta politizálást Schilling Árpád (A Krétakör alapítója) is fontosnak nevezte a megnyitón, aki olyan beszédet tartott a film előtt, hogy a gyűlöletkampány plakátjai is beleremegtek és minden tekintetben kiemelte az elnyomók ellen való fellépést és az elnyomottak mellett való kiállást. Ezek a dokufilmek, ezen a héten, ezt a küldetést igyekeznek beteljesíteni a filmművészet minden eszközével.
Sonita
Sonita egy tizenéves afgán lány, aki évekkel ezelőtt Iránba menekült és próbálja élni azt a fajta mindennapi életet, ami abból áll, hogy pénzt próbál keresni a kilakoltatás ellen és esténként Rihanna koncertfotóit vágja ki az újságból hogy saját arcképét ragaszthassa a képekre. Sonita ugyanis arról álmodozik, hogy rapper lesz. A lánynak ehhez meg is van a tehetsége, ami nem kiemelkedő, de csiszolható és szövegei tabukat döngetnek. Azonban a nők nem énekelhetnek ebben a térségben, mert azt törvény tiltja és legalább akkora szégyen, mintha tanulni szeretnének. Szinte hihetetlen, hogy mennyire megható tud lenni a film anélkül, hogy bármilyen hatásvadász eszközt alkalmazna. A legnagyobb sokk tényleg az, hogy a film csupán bemutat. Bemutat például egy párbeszédet Sonita és barátnői között, amiben az egyik kislány közli, hogy hamarosan férjhez megy. Erre a barátnők első kérdése az lesz, hogy „Megvertek vagy magadtól beleegyeztél?”. Itt a közönség egy kicsit kínosan felnevet, majd jön a természetes válasz: „Először megvertek, aztán belegyeztem.”
Ez a párbeszéd csak egyike azoknak a nyomasztó pillanatoknak, amiket a film diktál. Később megjelenik Sonita édesanyja, aki a hagyományok híveként vissza akarja vinni Sonitát Afganisztánba, hogy eladhassa őt feleségnek 9.000 dollárért, ugyanis Sonita bátyjának pont ennyi pénzre van szüksége, hogy feleségül vehessen egy másik lányt. Sonita mindezen körülmények ellenére sem adja föl, hogy énekes lehessen, azonban fogalma sincsen, hogy ezt miként tudná megvalósítani. A puskaropogások és bombarobbantások hangja születése óta visszhangzik a fülében, hihetetlen belegondolni, hogy mindezek mellett még mer álmodozni.
Az egyik nagy döbbenete az volt még a filmnek, ahogy Rokhsareh Ghaem Maghami rendezőnő kezelte az ügyet. Dokumentumfilmesként nem szabadna beleavatkoznia a történésekbe, csupán bemutatnia kellene az eseményeket. A készítőnek ebben a szituációban azonban nem is azt kellett eldöntene hogy közbelép e, hanem hogy kibírja e, hogy ne lépjen közbe és ne segítsen a főszereplőn. Így történhet meg, hogy a rendező kicsit maga is főszereplőjévé válik saját filmjének és kettejük kapcsolata világít rá igazán arra, hogy az emberi individuum önmagában érték, függetlenül attól, hogy hova születünk.
A Verzió filmfesztivál 62 filmet mutat be 37 országból, amiket a Toldiban, a Művészben, a Kinoban és az Art+ mozikban, továbbá Pécsen, Szegeden és Székesfehérváron is megtekinthetünk november 8-13-ig. A vetítések után kerekasztal beszélgetésekre is lehetőség van. A dokumentumfilmek témái szerteágazóak; szó lesz bennük a feltámadó nacionalizmusról, drogokról, szülő-gyerek kapcsolatokról, migrációról, integrációról, háborúkról, korrupcióról, környezetvédelemről stb. Az amerikai választások és az idegengyűlölet aktiválásának idején leginkább aktuális téma a demokrácia. A vizuális művészek egyben társadalmi változásért küzdő állampolgárok is, akik azzal is késztetik a nézőt gondolkodásra, hogy nem adnak végleges választ. A dokumentumfilmek ékes példái annak, hogy a mostani fiatal generáció birtokában van a tudásnak és vannak arra ötletei, hogy kreatív módon vizsgálják a felsorolt témaköröket.
A Verzió filmfesztivált tényleg csak ajánlani tudjuk és tesszük ezt az ő szavaikkal:
„ A fesztivál változatos és gazdag programjával szeretné a nézőket kritikus gondolkodásra és a változások eléréséért aktív tevékenységre serkenteni. Minden nap más világra ébredünk. Ahhoz, hogy ez a világ jobb legyen, el kell fogadnunk, hogy a valóság sokrétű és sokféle, és meg kell értenünk ennek okait.”
A programokról az esemény facebook oldalán, illetve a honlapon tájékozódhattok:
