Legendás állatok és megfigyelésük (Fantastic Beasts and Where to Find Them); rendező: David Yates; szereplők: Eddie Redmayne, Katherine Waterston, Colin Farrell, Samantha Morton, Ezra Miller, Jon Voight; magyarul beszélő, angol-amerikai fantasy, 140 perc, 2016; 12
A magnix az új mugli
Harry Potter-i üzenet látványosabb megoldásokkal. Légy türelmes az első negyedórában, aztán jó lesz, ígérem! J. K. Rowling regénye, a Legendás állatok és megfigyelésük 2001-ben kerülhetett először a magyar olvasó kezébe, majd 2014-ben megélt egy újra kiadást, most pedig már a mozikban a filmváltozat. Az író első alkalommal vállalta magára a forgatókönyvírói teendőket is, és úgy tűnik, hogy az első Harry Potter-film óta eltelt 15 év bőven elég volt arra, hogy megtanulja a szakma alapjait.
Talán nem lenne ildomos folyton visszautalni a sikeres előzményekre egy új film kapcsán, de a várakozásoknak megfelelően, a Legendás állatok és megfigyelésükben az alkotók sok olyan apró kis meglepetést rejtettek el, amelyekkel kifejezetten a Harry Potter–filmek rajongóit akarták megajándékozni. A sztori körülbelül hetven évvel korábban és egy másik földrészen játszódik, mint a varázsló tanonc történeteit feldolgozó sorozat, azonban a jól ismert varázsvilág hagyományait viszi tovább. Ez persze nem csak bizonyos nevek, kifejezések felemlegetését jelenti, hanem azt a gondolatiságot is, amit megszoktunk és megszerettünk a Roxfortban bonyolódó történetfolyamból. A „kirekesztés rossz, akárki csinálja” vagy „a másság nézőpont kérdése” mondanivalók képezték az alapját a Harry Potter történetek konfliktusainak, és ez a problémakör kap főszerepet a Legendás állatokban is, de egy új megközelítésben és ötletes módon megfogalmazva azt.
Bár a meglepő hosszúságú film egészében véve jó tempóban pereg, az eleje nem csak nehezen indul, de ijesztő módon bohózati eszközökkel mutat be bugyuta szituációkat, amivel úgy tűnik, a színészek sem tudtak mit kezdeni. Katherine Waterston talán azt az instrukciót kaphatta, hogy legyél nagyon üde, vagy tudom is én, mert folyton kapkod, túl ideges-túl lelkes, és csak szép lassan csillapodik a játéka a film során. Ahogy Eddie Redmayne is a zavaróan cuki formáját hozza az első percekben. Ezért is volt meglepő, hogy észrevétlenül alakult át a film egy olyan történetté, aminek már majdhogynem tétje van. Itt-ott egészen sötét hangulatú jeleneteket kaptunk, meglepő karakterekkel teljesedik ki haladtában a sztori, és véletlenül sem akartak – legalábbis ebben az epizódban – ránk erőltetni egy konkrét szerelmi szálat.
Nem szeretnék lebeszélni senkit a 3 dimenziós változatról, ha ahhoz van nagyobb kedve, de épp annyit ad hozzá a technika, mint amennyit elvesz. Varázslás ide, izgalmas kameramozgatás oda, valószínűleg sokkal jobban élveztem volna 2D-ben. Az 1920-as évek New Yorkja olyan élénk, a korszak ruhái, enteriőrjei annyira szemkápráztatóak magukban is, hogy ezzel a módosított látvánnyal csak elvonják róla a figyelmet. Ahogy a varázsvilág is olyan visszafogottan szépre sikerült, hogy sajnáltam, amiért a szemüveg, meg a néző felé röpködő törmelékek nem hagyják, hogy kiélvezzük az apró finomságokat. Pedig azok bőven vannak.
