Emlékképek (Powidoki), rendező: Andrzej Wajda, szereplők: Boguslaw Linda, Aleksandra Justa, Bronislawa Zamachowska, Zofia Wichlacz, lengyel életrajzi dráma, 98 perc, 2016. (12)
Gerinc és ecset
Wladyslaw Strzeminski a legnagyobb lengyel avantgárd festő és tanár története a háború utáni Lengyelország szomorú története is egyben. Az elveihez mindvégig hű maradó, másként gondolkodó művészt a diktatúra lelkileg és testileg is megsemmisítette. A tavaly elhunyt lengyel rendező utolsó alkotása méltó lezárása az életműnek. Örökérvényű, hiperrealista, elgondolkodtató.
A minszki születésű Wladyslaw Strzeminski (1893-1952) a lengyel avantgárd festészet kiemelkedő alakja, aki Łódźban alkotott és tanított haláláig. A háború utáni kialakuló új rendszer megpróbálta megnyerni magának a köztiszteletben álló (hazáját védve egyik karját és lábát elvesztő) művészt és tanárt, de ő mindvégig hű maradt elveihez, nem írt alá, nem mondott neveket, így tulajdonképpen nem maradt más, mint a teljes megsemmisítés, megsemmisülés.
A diktatúrákban a művészet és a politika viszonya eléggé különleges, tekintve, hogy a politika mondja meg, mi számít művészetnek. A sorba beálló művészek politikai megrendeléseket teljesítenek, ahol a magasabb szintű művészeti igények kielégítése nem cél, de nem is kívánatos. A pártpropaganda, a szocialista vívmányok szajkózása, munkásokhoz és parasztokhoz való eljuttatása az egyszerűséget, közérthetőséget kívánja, mely szöges ellentéte az avantgárd művészeteknek. Azt se feledjük, hogy egy ilyen rendszerben pillanatok alatt lehet egy kohászból, traktorosból fontos döntéshozó pl. egy művészeti bizottságban. A művész a művein keresztül fejezi ki magát, ennél fogva közönségére gyakorolt hatása akár veszélyes is lehet az országot irányítók számára. Az alkotás folyamata jelenti számára a kiteljesedést, ad értelmet az életének (mint egyénre gondoltam, hiszen ott vannak a családi, társadalmi stb. szerepek), míg a kész alkotás hozza el az elismertséget, juttatja további megrendelésekhez, felkérésekhez, így tulajdonképpen megélhetésének forrása. Ha a másként gondolkodó művész – aki képes befolyásolni az emberek ízlését, véleményét – nem hajlandó beállni a sorba, meg kell fosztani az alkotástól. Egy olyan rendszerben, ahol alkotni csak bizonyos tagságok, jogosítványok birtokában lehet ez nem is olyan nehéz. Az „öncélú” alkotást megakadályozandó az eszközökhöz való hozzájutást is lehetetlenné kell tenni számára. A művészt ettől függetlenül még lehetne élni hagyni, dolgozhatna a gyárban az esztergapad mellett vagy egy építkezésen, de sokszor ez sem volt cél. Ha alkalmazása kényelmetlen a munkaadó számára (állami cégekről van szó), akkor elég egy levél, egy telefon, egy baráti figyelmeztetés és az illetőnek annyi.
Ezt az utat járja be a filmben Strzeminski (Boguslaw Linda). Lánya, diákjai az utolsó pillanatig kitartanak mellette, de bevétel nélkül nincs ruha, élelem, fűtés stb. Képzeljük el azokat az körülményeket, amikor a gyermek összecsomagol, és önként megy vissza a neveldébe. A segítő szándék, a rajongás, a tisztelet, a szeretet vagy éppen a szerelem itt már kevés. A sors iróniája, hogy fő műve a Látás elmélete pont egy ilyen vak (elvakult) korszakban íródott. A film sokkoló hatású, egy olyan rendszert mutat be egyetlen sorson, egy művész (és tanár) sorsán keresztül (helyén kezelve a dolgokat, gondoljunk csak bele, mennyire másként nézne ki, ha egy péket darálna be a rendszer, hiszen kenyérre a kommunistáknak is szüksége van). Ez a rendszer ráadásul nem tűnt el nyomtalanul, a forgatókönyv a társadalmi elégedetlenséget, zűrzavart kihasználva bármikor elővehető a fiókból.
A rendkívül hiteles díszleteknek, jelmezeknek és alakításoknak köszönhetően a bőrünkön érezzük az ötvenes évek hűvös (és bűzös) leheletét. Ez a hazájáért és népéért aggódó, annak lelkiismeretét újra és újra felrázó lengyel rendező öröksége.
