Vademberek hajszája (Hunt for the Wilderpeople), rendező: Taika Waititi, szereplők: Sam Neill, Julian Dennison, új-zélandi vígjáték, 101 perc, 2016 (12)
Élőszereplős Fel! groteszk humorral
Aki már életében látott legalább egy Waititi filmet (Sas kontra Cápa; Boy, Hétköznapi vámpírok) tudja, hogy mennyire egyedi látásmódja és finom érzékenysége van a hétköznapi dolgok naggyá tételéhez. A szerelemről, a családról és egyáltalán a társas kapcsolatokról úgy beszél, hogy mellőz mindenféle grandiózus érzelemnyilvánítást, és egy valamire fókuszál csak: a hangulatra.
Új-Zéland egyik dzsungelesen erdős vidékén él egy házaspár, Hec (Sam Neill) és Bella (Rima te Wiata), akik örökbe fogadják az egyik legtöbb illegális bűncselekményt elkövető 13 éves fiút a nevelőotthonból, Ricky Bakert (Julian Dennison nagyszerű alakításában). A fiú már kezd hozzászokni a kellemes otthonhoz, mikor Bella váratlanul meghal és emiatt a gyermekvédelem szeretné őt visszavinni az otthonba. A fiú heves vérmérsékletének köszönhetően elszökik, kinek nyomába ered a megkeseredett Hec, így egy remek road moviet kapunk megannyi kalanddal teleszőve….és innentől várhatnánk egy sablonos önmegismerős és összebarátkozós történetet, de Waititi világa nem ilyen. Nevezhetnénk az új-zélandi „antiWesAndersonnak” is, mivel képi világa és pasztellesebb színei nagyon hasonlóak, egyedül a képkivágat nem tartalmaz semmiféle szimmetriát, mégis nyugalmat árasztanak. A gyorsvágások szinte már a védjegyévé váltak, de nem az akció és pulzusunk felgyorsításának érdekében iktatja be őket, hanem segítségével a történetmesélés egyik szemléletes ábrázolásának elemeként jeleníti meg azokat a tárgyakat, amikről épp szó van a filmben.
Rendezésének legszebb gondolatai mindig a visszafogottságban rejtőznek. A film eredeti alapját egy írásos mű, Barry Crump Wild Pork and Watercress című irománya adta, amit remekül fordított át mozgóképes formába. Hec karaktere morgó és heves, Ricky pedig kezdeti visszahúzódása után – amit szerencsére nem húztak sokáig – egy locsogó, laza srác lesz, akinek több az önbizalma, mint azt a helyzete megkívánná. Emiatt egy hasonló alapszitut láthatunk, mint a Fel! című remekbe szabott animációs film esetében, csak itt a kutya nem beszél, annak ellenére, hogy Tupac-nek hívják és a kisfiú sem a cserkészek érdemrendjét szeretné megszerezni, hanem törekszik arra, hogy a nyilvános köpködés, graffitizés, gyújtogatás és hasonlók után most a szökéssel egy még nagyobb bűnt kövessen el és hagyják békén a fenébe.
A menekülés alapjának nagyszerű keretet adnak a szuper párbeszédek és a fekete humor, ami minden esetben kizökkent minket abból, hogy mi valami komoly önbeteljesítős drámát néznénk a hányatott sorsú pufi kisfiú és az özvegyen maradt vénember ellenére. Kiváló a zenei alap, tök jó hátteret ad a meseszép tájnak és ennek a kicsit „hipszter” hangulatnak, ami már olyan komolytalanul bájos, hogy szinte észrevétlenül bekebelez. Egyedüli negatívuma pont ugyanez lehet: a kicsit édeskés hangulata nem tartalmaz ütős elemeket, ellenben végig kiegyensúlyozott marad.
A rengeteg popkult utalásról pedig még nem is esett szó, felidézve a Gyűrűk urát, a Terminátort, a Jeleket és nem csak említés szintjén, hanem jeleneteket is átvéve a klasszikus alkotásokból. Emiatt roppant társadalomkritikus és remek korrajz egy mai új-zélandi farmer családról, valamint a szelfiző, neten lógó emberiségről úgy általában, a vége nagy üldözés pedig a Thelma és Louise epikus képsorait idézi meg, de ezt is elbagatelizálva.
Nagyon kellemes meglepetésfilm, ha hozzánk csak nagy késve is jutott el, mégis Waititi nevét a közönség majd a Thor: Ragnarökkel végképp megjegyzi (és hol volt még ekkor a Jojo Nyuszi). Igyekezzünk mielőbb bepótolni ezekett a kedves, független filmes hangulatot árasztó darabjait is!