Gemenc – Az árterek világa, rendező: Olma Frigyes, narrátor: Tarján Péter, magyar természetfilm, 60 perc, 2017. (6)
A víz az úr
A civil foglalkozás mellett természetfilmet forgatni elképesztően nehéz meló, főleg ha az ember egy olyan tájegységet céloz meg, egyébként is kutya nehéz körülmények várják. Nem csoda, hogy az alkotók egyelőre nem szeretnének újabb filmtervekről mesélni. Ők pihenjék ki magukat, mi pedig legyünk türelemmel és gyönyörködjünk a Gemenc szépségiben.
A természetfilmek kapcsán rendszeresen szóvá teszem azok létjogosultságát a mozikban. A tudományos-ismeretterjesztő csatornák kínálata egy jó kép- és hangminőséget adó tévén már képes olyan élményt nyújtani (azért kell némi kompromisszumkészség), hogy a család úgy döntsön, inkább otthon marad. Egy-másfél évtizeddel ezelőtt még más volt a helyzet, elképesztő bevételektől és díjesőktől visszhangzott a sajtó. Sajnálatos módon a tények is engem igazolnak, egy-egy ilyen film csak néhány hétig tartja magát a rendkívül erős (nem feltétlenül színvonalas) mezőnyben. A blockbusterek 100 ezres nézőszámához viszonyított 10 ezres látogatottság – melynek mind az alkotók, mind a forgalmazók már nagyon örülnek – általában iskolai csoportoknak történő vetítéseken, relatíve hosszú idő alatt jön össze. Ezen tanulmányi célú vetítések során pedig nem elítélhető módon a hazai tájakat, a magyarországi faunát és flórát részesítik előnyben. A Gemenc területéből nagyjából 180 négyzetkilométert önt el rendszeresen a Duna, ami egész Európában egyedülálló Ez az ország legnagyobb, főként erdővel borított ártere, állat- és növényvilága ugyancsak páratlan a maga nemében. A terület egy része a nagyközönség számára is nyitva áll, az erdei kisvasút néhány tíz kilométeres szakaszon közlekedik. Természetesen a fő tevékenység itt nem a turizmus, hanem az erdő- és vadgazdálkodás, valamint az árvízvédelem, a ligeterdők az ember számára egyszerűen járhatatlanok.
Valamennyire jómagam is ismerem Gemencet, mivel a környékről házasodtam, az átlagember számára megközelíthető helyek hihetetlenül szép látványt nyújtanak az év és a nap minden szakában. Éppen ezért nem lep meg, ha valaki fotósként rendszeresen itt köt ki, majd eldönti, hogy erről az egészről filmet csinál. Pénzt, paripát és fegyvert nem kímélve fáradhatatlanul tanul és dolgozik, mindezt úgy, hogy közben ott a napi rutin, a rendes szakmáját is űzi. Nem csoda, hogy a film több év alatt készült el és rengeteg kompromisszumot kellett kötni. Hiába a szakemberek bevonása, a gondos felkészülés, a motiváció, az előzetes tervek és a forgatókönyv, az ártéri erdőn való forgatás igazi lutri, akár percről-percre is megváltozhatnak a környezeti viszonyok, feltételek. A főszereplő egy fekete gólya család, hozzájuk térünk rendre vissza, mellettük persze bemutatják a többi lakót is (szarvasok, vaddisznók, hódok, halak, békák, aranysakál, rovarok, ragadozó- és vízimadarak stb.) az itt megtalálható növényekkel (füzek, nyárfák, galagonya, szeder, tavaszi csillagvirág stb.) egyetemben. A klasszikus vonalat követve az évszakok váltakozásán keresztül láttatik a természet körforgása és a biológiai sokszínűség. A célközönség elsősorban az iskolás korosztály (de mindenki másnak is ajánlom!), a narráció kevésbé száraz és tudományos, röviden és érthetően hangzanak el a tudnivalók. Kis történeteket kapunk, szóba kerül a születés és a halál is, de gyerekbarát módon. A látvány lenyűgöző, a gólyafészek köré telepített kamerák értelemszerűen nem adnak olyan tökéletes képet.. A drónfelvételek segítenek befogadni az egészet, a magasból azt is látjuk, amit egyébként nem és jobban megértjük az ártéri erdők „működését” (miért nem mocsarasodik el? stb.). Nem mindent sikerült a tervezettekből megvalósítani, ugyanakkor vannak „ajándékba kapott” jelenetek is, a rengeteg órányi anyagból azt hiszem, egy igazán jó egy órát sikerült összeválogatni. Amit hiányoltam, az a tél bemutatása, – az alkotók ezt a már sokszor említett, percről-percre változó körülményekkel indokolták, de akkor is – ezzel lenne igazán kerek a történet.
