120 dobbanás percenként (120 battements par minute/120 Beats Per Minute), rendező: Robin Campillo, szereplők: Nahuel Pérez Biscayart, Arnaud Valois, Adele Haenel, Antoine Reinartz, francia dráma, 117 perc, 2017. (16)
Pozitív gondolatok
Az utóbbi időben rengeteg olyan film készült, ami fontos témához nyúlt hozzá, de ügyetlenül, ezért nem volt képes a kívánt hatást elérni. A 120 dobbanás percenként ezzel szemben érzelmileg és gondolatilag is felkavaró élményt nyújt, mert okosan, jó arányérzékkel közelíti meg azt a korszakot, amikor a HIV fertőzöttek a széleskörű, objektív tájékoztatás hiányát látva öntudatra ébredtek.
Az AIDS megjelenése nem csak a szexuális szokásokat változtatta meg, az élet minden területén kifejtette hatását, beleértve a politikát, a gazdaságot és a kultúrát is. A kormányok és a társadalom döntő többsége sokáig egy szűk kör, a homoszexuálisok, a drogosok és az elítéltek „belügyének” tekintette, így nem is érezte szükségét, hogy foglalkozzon vele. A betegséget 1981-ben ismerték fel, a film cselekménye bő egy évtizeddel ezután játszódik. Bár megjelentek az első gyógyszerek és dolgoztak újabbakon, a gyártók visszatartották az információkat (pl. a mellékhatásokról és az eredményességről). Széleskörű és objektív tájékoztatás hiányában sok volt a tévhit (pl. a heteroknak nincs félnivalója), ezért az érintettek kénytelenek voltak maguk a dolgok után járni és a közvéleményt formálni. A ma is működő párizsi Act Up mozgalom 1989-ben alakult amerikai mintára (erről szól az Egy pestis túlélői című 2012-ben készült dokumentumfilm). Természetesen nem mindenki volt tag, nem mindenki akart felsorakozni a mozgalom mögé.
Ide érkezik meg Nathan (Arnaud Valois), az ő szemén keresztül ismerjük meg ezt a világot. Hamar beszippantja ez a közeg, nem sokkal később már ő is locsolja a művért, tiltakozik, érvel, felvonul, ragaszt. A művér nagyon fontos eleme a 120 dobbanás percenkéntnek, hiszen az első és talán legfontosabb információ az volt a betegséggel kapcsolatban, hogy vérrel terjed, így minden ilyen akció sokkolóan hat (mert ugye mi van, ha nem mű?). Nathannak azonnal megtetszik egy másik srác, Sean (Nahuel Pérez Biscayart), kettejük kapcsolata a mozgalmon kívüli életbe, a hétköznapokba enged bepillantást, őszintén és nyíltan ábrázolva olyan dolgokat, mint a szex. A dolog orvosi oldalát nem agyonmagyarázva a film egy másik fontos eleme a T szám, a szereplők ezt bemondva tudatják a többiekkel és a nézőkkel, hogy a betegség mely stádiumában vannak, egyben mik az életkilátásaik. Ahogy ez a szám egyre csökken, úgy lesznek egyre elkeseredettebbek és türelmetlenebbek a mérsékeltebb vonalat képviselőkkel szemben. Mégis, a legszembetűnőbb talán az a vitakultúra, amit az egyébként igen temperamentumos, a világ változásaira fogékony és érzékeny franciák a magukénak tudhatnak. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy olyan emberekről van szó, akik többsége halálos beteg, akkor még inkább elismerésre méltó ez a beszélgetésre való hajlam, a másik véleményének meghallgatása. Pedig ezek az emberek nagyon sokfélék, gyakran az egyetlen közös pont az, hogy melegek (egyúttal utalva arra, hogy nem csak a tanulatlan, igénytelen ember fertőződhet meg).
Az egykori aktivista Robin Campillo azon túl, hogy nagyon jól kapja el ezt a korszakot, ügyesen adagolja a politikát és az érzelmeket, hatásvadász elemek nélkül is képes drámát csempészni a cselekménybe, eljutva a gyomorszájon vágással felérő végkifejlethez. Arnaud Valois egy kicsit bambán néz rá a világra ahhoz képest, amilyen gondolatokat megoszt a többiekkel, az argentin színész és rendező (J’ai oublié francia-vietnami rövid dokumentumfilm), Nahuel Pérez Biscayart viszont nagyon erős és hiteles alakítást nyújt.
A 120 dobbanás percenként azon filmek táborát gyarapítja, melyek egy fontos témát jól mondanak el. Mindehhez a Bronski Beat Smalltown Boy című – mai napig az egyik legszebb és legfontosabb coming out – száma a létező legjobb választás.
